A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenyésztés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenyésztés. Összes bejegyzés megjelenítése

Nem akarok többé tenyésztő lenni - Utolsó rész

Ahogy a korábbi két cikkben már olvashattátok, úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tenyésztői munkát. Számos oka van a döntésünknek, az emberi dolgokról és a kiállítások világában történt változásokról már beszéltem, jöhet az utolsó téma.


A fajtával kapcsolatos problémák


Az elmúlt években felerősödtek olyan, a fajta megjelenését megváltoztató trendek, amelyek véleményem szerint nem szolgálják a fajta értékeinek megőrzését. Ezeknek a változásoknak pedig nem szeretnék még csak kis mértékben sem részese lenni. 

Hadd hozzak fel pár példát:

Nagyon sok a gyenge mellső szögellésű, lapos mellkasú kutya és úgy tűnik, hogy ehhez már a bírók is hozzá szoktak. Sok kutyának már egyáltalán nem ferde metszésű a szeme, ami teljesen megváltoztatja a kutya arckifejezését, és egyre több kutyának lógnak az ajkai. Ezekről gondolhatnánk, hogy csupán apróságok és nem befolyásolják a munkaképességet.  Pedig a fej fontos meghatározója a típusnak és mint más fajtában is talán legfontosabb jellemzője a fajtának. Sokan gondolják úgy, hogy a fülek mérete, tűzése, szőrözöttsége, a szem formája, állása, az ajkak feszes záródása pusztán divat vagy kozmetikai dolog, tehát nem olyan fontos mint mondjuk a szögellések vagy a testarányok.
Pedig ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a túlélést szolgálták az extrém hideg körülmények között.

A Huskyk szeme azért mandula vágású és ferde metszésű, mivel így sokkal kevesebb látszik ki a szemgolyóból ezáltal az sokkal kevésbé van kitéve a jeges szélnek. A logó ajak pedig fagyási sérülésekhez vezetne, ha a kutya eredeti funkciója szerint mínusz 20-40 fokban dolgozna a szabadban egész nap.

A mérsékletes szó jó néhányszor megjelenik a Szibériai Husky standard szövegezésében, mégis azt látjuk, hogy manapság egyre inkább a túlzások váltak jellemzővé a fajtában.

Mindezek mellett azonban a testarányok változása talán az ami a legmarkánsabban befolyásolja szeretett fajtám megjelenését és munkaképességét.

Csak egy példa arra, hogy mekkora a bírók felelőssége abban, hogy az általuk bírált fajtákat ismerjék, nyomonkövessék és a nagy világversenyeken különösképpen kritikusan válasszák ki a győzteseket: egy pár évvel ezelőtt agyonsztárolt, hosszú hátú, borzalmasan túlszögelt kutya utódait ma gyakorlatilag egytől egyig felismerhetjük annélkül, hogy bele kellene néznünk a katalógusba.  





Persze csak akkor juthatunk erre a felismerésre, ha mi magunk legalább tisztában vagyunk legalább a helyes testarányokkal. Nem ártana, ha ennél azért többet tudnánk arról a fajtáról amelyet tenyésztünk, ugyanakkor sajnos azt látom, hogy a legmérhetőbb, legszámszerűbb tulajdonságokat sem képes sok tenyésztő megítélni. 

Mire gondolok pontosan:

A Szibériai Husky testhossza valamelyest meghaladja a testmagasságot (nincs konkrét aránypár).


Ahogy a kép aláírásban is olvashatjuk "slightly longer", azaz valamelyest hosszabb a törzs a marmagasságnál.

A másik kulcs jellemző, amire a standard utal: a mellső lábak hossza (talajtól a könyökig) meghaladja a könyöktől a marig mért távolságot.

Mindkét, a kutya arányait leíró tényező fontos és olyan dolog, amelynek a szabad szemmel való megítélését gyakorlással meg lehet tanulni! Tessék elővenni képeket, egy huskys könyvet, újságot és egy vonalzót és kezdjünk el méregetni, tanulni. Aki ennyire nem képes, az hogyan lehet biztos abban, hogy a tenyésztői tevékenysége a fajta érdekét szolgálja?

Rendszeresen azt látjuk, hogy olyan mozgásos fotókra ömlenek a lájkok a Facebookon, amit én bizony azon mód szégyenkezve kitörölnék a számítógépemről. Olyan fotókról beszélek ahol  a kutya nem képes  a hátsó lábával az azonos oldali mellső mancsa nyomába lépni. De vajon miért nem? A válasz fentebb: rosszak az arányai.
Egy hosszú törzzsel rendelkező kutyánál persze ez nem lehet probléma hiszen mozgás közben úgy tűnhet, hogy micsoda szép hosszúakat lép! Pedig nem szabadna, hogy ez becsapja a szakavatott szemeket!



Azokban az időkben, amikor mi tenyészteni kezdtünk óriási kincsnek számított minden könyv, minden magazin ami a fajtával foglalkozott. Ma is féltve őrzöm a Siberian Quarterly magazinból  fénymásolt oldalakat. Rongyosra nézegettük ezeket, újra és újra elolvastuk a cikkeket, összehasonlítottuk a képeken látható kutyákat a saját kutyáinkkal, elolvastuk mellé a sztenderdet ötvenötödször is és így tanultuk meg, hogy mik azok a gyenge pontok, amin javítanunk kell. Beszélgettünk a többi tenyésztővel, boldogok voltunk ha egy neves külföldi kennel tulajdonosa szóba állt velünk, elmondta a véleményét, tanácsokat adott.

Kihalt az alázatosság, ami anno megkülönböztette a sikeres tenyésztőket a hobbi kutyásoktól, mindenki gyorsan sikeres akar lenni. Az, hogy sem a tudás, sem a megfelelő tapasztalat nincs a birtokunkban … nem számít.  

Ma már nincs szükség mentorokra, hiszen ott a Facebook ahol szinte mindenki szakértő. Repkednek a bejegyzések, a lájkok minden képre, jóra és rosszra is, abban a reményben, hogy cserébe majd az illető lájkolja a mi feltöltött képeinket is.
És az újoncok védelmében mondom, igen nehéz manapság eligazodni, hiszen gyönyörű fotók készülnek a kevésbé jó kutyákról is ... és hát végül is több mint 200 lájkot kapott ... akkor biztos jó...

Most írom le, hogy ha én lájkolok egy képet, akkor a tulajdonosa biztos lehet benne, hogy azért tettem, mert valóban jónak találom a kutyát!

Egymás után kerülnek fel az alomplakátok, amelyek közül sok sajnos azonnal árulkodik arról, hogy a tenyésztőnek bizony halvány fogalma sincs arról, hogy kutyájához típusban illő párt kellene választania, különben nem is reménykedhet egy szép homogén alomban.

Mindez, együtt a korábbi két bejegyzésben taglaltakkal együtt oda vezettek, hogy már nem érezzük azt a lelkesedést, ami pedig a 30-ból 25 éven keresztül töretlenül bennünk volt.

De mielőtt bárki gyászos hangulatot érezne ki soraimból, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nagyon is jól érezzük magunkat, a kutyáink csodás családtagok, élvezzük velük az "egyszerű" kutyagazdik mindennapi életét. És kutyázunk tágabb körben is, hiszen a kis családi vállalkozásunk is kutyákkal kapcsolatos: Pet Farm Family ;).

Mindig is lesz kutyánk, sőt kutyáink, de a távolabbi jövőben inkább az örökbefogadásban gondolkodunk. Sajnos annyi árva kutya van ma az országban, hogy ha 10 éven át egyetlen új kiskutya sem jönne a világra, akkor is lehetne mindenkinek kutyája, aki szeretne.


Wuff! Beszéltem



When the shit hits the fan - azaz amikor már nem akarok többé tenyésztő lenni - Első rész

Nem ok nélkül némult el a blog pár hónapra ... nagyon nehezen szántam rá magam ennek a cikknek a megírására... egyrészt mert fáj, hogy a hobbimat, ami a szabadidőmet, gondolataimat, szívemet, lelkemet 30 éven át kitöltötte, el kell engednem. Másrészt viszont pórázmentesen, őszintén szeretném elmondani, hogy miért jutottunk családilag erre a döntésre és ehhez muszáj volt kicsit leülepítenem a gondolataimat.



Mielőtt bárki félreértené, a kutyákkal az égvilágon semmi probléma nincs! A kutyák csodálatosak!
De hát akkor miből is lett annyira elegem?
Annyiféle dolog játszott közre abban, hogy így alakult, különböző emberi, szakmai tényezők, hogy úgy gondolom, jobb ha témakörökre bontva, több fejezetben mesélem el.

Ebben az első fejezetben kezdjük az emberekkel 

1, Előfordul, hogy a gazdijelöltek nem teljesen őszinték


Nem szeretném többet idegen emberekre bízni a kiskutyáimat, nem szeretnék aggódni amiatt, hogy vajon tényleg minden úgy igaz, ahogy bemutatták magukat? Nem szeretném folyamatosan ismételgetni mindazt, amit írásban összeállítottam és már jó előre elküldtem a gazdijelölteknek, s amely írásos anyag gyakorlatilag épp csak arra nem képes, hogy nyakörvet adjon a kiskutyára és megsétáltassa. Segítek én bármiben és bármikor, ha szükség van rám, de azt egyre nehezebben tolerálom, ha úgy érzem kihasználnak, ha nem figyelnek oda arra, amit mondok, ha rájövök, hogy nem őszinték velem. Nem akarok csalódni, nem akarok a már egyszer gazdára lelt kis és nagy kutyáknak új, másik gazdit keresni, nem akarok mások felelőtlensége miatt kellemetlen helyzetbe kerülni.
Még mielőtt bárki azt gondolná csupa rossz tapasztalat vezetett idáig. Nem. Nagyon-nagyon sok jó emberrel hozott össze a sors, sok gazdival kötöttem életre szóló barátságot, több olyan gazdi-barát van, aki két, három kiskutyát is hazavitt már tőlünk, sőt olyan is van, akinek sajnos már rég nem él a kutyája, de azóta is baráti kapcsolatot ápolunk.
Hálás vagyok azok az embereknek, akik igazi, jó gazdiként viselik gondját a kutyagyerekeinknek, akik 15 év után is tartják velünk a kapcsolatot, akik rendszeresen beszámolnak a kutyusuk életéről.
Viszont az a helyzet, hogy ha csak egy-két gazdival kapcsolatosan kell csalódnom, én már azt is nehezen viselem. Rosszul esik, hibáztatom magam, hogy észre kellett volna vennem, hogy nem ők az álomgazdik, sajnálom, féltem a kutyát, hogy mi lesz vajon a sorsa, és megőrjít a tehetetlenség.


Emberileg azt hiszem ennyi indok is bőven elég lenne, nem?

Pedig van még bőven ...


A közel 30 év alatt sok tapasztalatot szereztünk, többségben nagyon jó tapasztalatokat hiszen különben nem valószínű, hogy most itt ülnék és ezt a cikket írnám. Ez a bejegyzés viszont most sajnos inkább a negatívumokra épül, hiszen ezek vezettek a mostani döntésünkhöz.

2, A tenyésztők sem mindig becsületesek 


Minden egyes fedeztetést, új vérvonalú kutya vásárlást nálunk hosszas tájékozódási szakasz előz meg, ami nem ritkán akár fél évig, egy évig is tart. Beszélgetünk vagy levelezünk, kérdezősködünk, képeket, videókat kérünk. Ez idő alatt bőven lenne alkalom például arra, hogy a nagynevű tenyésztő elárulja, hogy az általa megvételre kínált kutya sajnos félős, és ne akkor szembesüljek ezzel a ténnyel amikor már keresztül utaztam érte a fél világot. A kutyát végül (sajnos) hazahoztam, bíztam abban, hogy mivel állítólag egy kellemetlen élmény hatása miatt fél a kutya, sikerülhet őt rendbehoznunk. Közel egy évig küzdöttünk érte, annyit foglalkoztunk ezzel az egy kutyával, hogy már lelkiismeret furdalásom volt a többi kutyám miatt, hogy miért mindig ezt az egy kutyát viszem magammal mindenhova. S amikor végül beláttuk, hogy bármennyire is szeretnénk, sajnos nem tudjuk a kutya félelmét feloldani, és szerettük volna visszaadni a tenyésztőnek, mi lettünk a föld leggonoszabb emberei, sőt azt terjesztette rólunk, hogy mi bántunk rosszul a kutyával, bántottuk, miattunk lett félős. Igaz, hogy ő ahelyett, hogy hazavitte volna a kutyát, vissza az erdőbe, ahol biztonságban érzi magát, inkább még elpasszolgatta még ide-oda Európában, hátha tud egy kis pénzt szerezni belőle :(





Vagy egy másik: amikor a megbeszélt fedeztetésre külföldre kiérkeztünk, azt láttuk, hogy a kiszemelt kan farka a tövétől a végéig be van kötve, amire az ugyancsak neves tenyésztő azt mondta, hogy sajnos a kutya kirágta a farkát, ezért kellett bekötni. Rendben, elfogadtuk a magyarázatot. Viszont talán nem csoda, ha kicsit dühösek voltunk, mikor évek múlva megtudtuk, hogy a kutya farkát korrekciós műtéttel igazították olyanra, amilyet a standard elvár. Nálunk szerencsére nem jelentkezett a kiskutyáknál faroktartási probléma, talán azért, mert ilyen téren stabil háttérrel rendelkezett a mama kutya.

Azt sem kívánom senkinek, amikor a cseperedő kiskutyákban gyönyörködve, valaki, akinek a fedező kanhoz erős kötődése van, megkérdezi, hogy a herécskéje meg van-e minden kölyöknek? Mert hogy a papa kutya ágán ez probléma lehet .... MI???? Ezt most kell megtudnom? Most mikor a kicsik már 5 hetesek? Nem akkor kellett volna ezt megemlíteni, amikor még a fedeztetés lehetőségéről egyeztettünk? Mondanom sem kell a következő hetekben igen nagy gyakorlatra tettem szert a kiskanok heréinek kitapogatásában, a végén már teljes megadással tűrték (egyébként rendben lejött minden golyócska).

Hasonló eset az is, amikor 3-4 hetes kiskutyák fogazatát vizsgálva értelmet nyer az a félmondat a fedeztetési szerződésben, hogy a kan tulajdonosa nem vállal felelősséget a foghibáért ...

3,   Közös célok helyett érdekbarátságok, őszinte kérdések helyett pletykálkodás, egymás kibeszélése


Lehet naiv vagyok, de én úgy képzelem, hogy a tenyésztőket az általuk tenyésztett fajta össze kellene fogja, nem pedig széthúzza. Minden amit tenyésztőként teszünk, az a fajta érdekében, minőségnek megőrzése érdekében kell(ene), hogy történjen, nem pedig önös érdekek mentén. De mivel sajnos pénz, haszon, hírnév is hozzátartozik, az emberi gyarlóság ugyanúgy jelen van a tenyésztők közt, mint az élet más területein.
Tenyésztő bárki lehet, nem kell semmiféle tudásról, képességről tanúbizonyságot tenni. Ez viszont oda vezet, hogy a tenyésztők és a hozzá szorosan kapcsolódó kutyakiállítások világa olvasztótégelye lett a legváltozatosabb képzettségű, intelligenciájú embereknek. Az elmúlt sok év alatt pedig egyre erősödött bennem az a felismerés, hogy a többség olyan emberekből áll, akik a magánéletükben, a munkájukban nem találják meg az örömet, és a sikereket.
A tenyésztők ahelyett, hogy beszélnének egymással, kérdeznének, inkább összebeszélnek, pletykálkodnak egymásról, pedig előbb utóbb minden pletyka, minden hazugság körbeér.
Na most egy ilyen világban kell magunknak olyan tenyésztőket, partnereket találnunk, akikben akár csak-egy alom erejéig is, de bízni tudjunk ... Én alapvetően optimista ember vagyok, úgyhogy az embertársaimba vetett bizalom sem esik nehezemre. Ugyanakkor számtalan olyan esetünk volt, amelyek következtében a tágra nyitott ajtóm az évek alatt egyre jobban bezárult, pedig ez annyira nem én vagyok. 


1   4, Na és a szaporítók es az áldozataik


Részben ide kapcsolódik az a téma is, hogy mekkora gondot jelentenek Magyarországon a szaporítók. Mondhatnám, hogy nem az én gondom, hiszen egyetlen kutyám sem kötött ki menhelyen. Mégis számtalan megkeresés érkezik hozzánk e-mailben, telefonon, facebookon olyan emberektől, akik szaporítóktól vásároltak kutyát, viszont valamilyen problémára derült fény a kiskutyával kapcsolatosan és tőlünk kérnek segítséget a megoldásában. Segítünk bárkinek szívesen, de sajnos sok olyan helyzet volt már, amikor le kellett nyelnünk a tehetetlen dühöt, a csalódottságot, hogy hogyan lehetnek emberek ennyire gondatlanok, figyelmetlenek, buták. Hogyan mondhatják azt, hogy csak 20-40 ezer forintot szánnak a kiskutya vásárlásra, hiszen ez "csak" egy kutya! Ha új TV, mosógép, okostelefon vásárlásra kerülne sor, akkor persze megnéznék, hogy milyen márka, mennyire ismert, milyen garanciák vannak hozzá stb. Egy ilyen eszköz sok esetben csupán 3-5 évig használható, a kutya meg családtag, aki 10-15 évig lesz hű társunk, mégis spórolni akarunk rajta. Szélmalomharcnak érzem az egészet, és sajnos az utóbbi években nemhogy javult volna, csak tovább romlott a helyzet.





Aki élőlényekkel, állatokkal akar foglalkozni, annak el kell fogadni azt is, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudunk mindent az irányításunk alatt tartani. Vannak sajnos örökletes betegségek, és mi amire csak lehet szűrünk és a szűrést elvárjuk a fedező kanok gazdáitól is. Viszont szűrés jelenleg még nincs minden betegségre és mivel sajnos az emberi gyarlóság itt is erősen jelen van, ez csak tovább nehezíti a problémák elkerülését.
De legyen ez inkább egy külön téma ...

Wuff! Beszéltem!

Édes, drága (nagyon drága) kiskutyák

Hát megszülettek, itt vannak végre, két szép rajzolatú, szürke szuka kölyök. Boldog vagyok? Igen. Csalódott vagyok? IGEN
Na de nézzük csak az elejétől kezdve. 
Nagyjából 3 éve kinéztem egy gyönyörű kant, a tengerentúlról származik, Olaszországban, Nápolyban él egy elég jól prosperáló kennelben. Még kölyök volt, amikor felfigyeltem rá, követtem a fejlődését, figyeltem a kiállítási karrierjét, majd azt is, hogy milyen utódokat produkál.


2016 nyarán felvettem a kapcsolatot a tulajdonossal, akivel bár személyesen még nem találkoztunk, de ahogy én is követem a komolyabb európai kennelek munkáját, így tesz ő is, úgyhogy nem voltunk ismeretlenek egymás számára. Boldog és büszke voltam, hogy örömmel ajánlotta fel a kiszemelt kant a fedeztetéshez, ugyanis nagyon megválogatja, hogy kinek vállal fedeztetést vele, szeretné ezt a vonalat megőrizni és csak olyan kezekbe adni, akikben megbízik, akikről tudja, hogy ugyanolyan szenvedélyesen foglalkoznak a fajta értékeinek megőrzésével, mint ő maga.

2016 októberében ki is utaztunk Nápolyba fedeztetni. Tele voltunk izgalommal, mint mindig, főképp mivel Izzie-nek ez lesz az első. Az utazás előtt persze végigcsináltuk a szokásos procedúrát, bakterológiai vizsgálat (nehogy már valami fránya baci miatt ne sikerüljön a nagy terv), majd progeszteron tesztek két naponta, hogy belőjük a fedeztetés optimális idejét.
Sikerült is a megfelelő időszakot megtalálnunk, hiszen mindkét kutya teljes extázisban vetette bele magát az ismerkedésbe, játékba, majd pedig az aktusba, azonban a beteljesülés elmaradt ... Izzie a számára kellemetlen érzet miatt elugrott, kifordult, nem hagyta magát. Na de sebaj, lehet, hogy kell még egy nap, majd újra próbálkozunk.
Egy újabb sikertelen nap végén úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy állatorvosi segítséghez folyamodjunk. Az olasz doki megvizsgálta Izzie-t és elmondta, hogy csoda lett volna ha sikerül, annyira szűk a kutya hüvelye :( Egyetlen esélyünk a mesterséges megtermékenyítés maradt ...
Na az vesse rám az első követ, aki ebben a helyzetben nem úgy döntene, hogy persze, csináljuk, próbáljuk meg. Úgyhogy megtettük amit tennünk kellett, kifizettük a fedeztetési díjat és a mesterséges megtermékenyítés díját, és hazaindultunk abban a reményben, hogy 2 hónap múlva lesznek kicsi babakutyáink ...
Hát nem lettek ...
Ilyenkor persze jön az önmarcangolás ... Mit csináltuk rosszul? Hol hibáztunk? Valami baj van Izzie-vel? Ja és persze hogyan tovább? Hiszen ott van a pénzünk az olasz tenyésztő barátainknál, akik érthetően azt a megoldást kínálják fel, hogy mehetünk még egyszer természetesen.
A következő tüzelés előtt nézettünk pajzsmirigy szintet is, amit rendben találtunk, úgyhogy úgy döntöttünk inkább keresünk egy közelebbi fiút Izzie-nek, nézzük meg, hogy egyáltalán működnek-e a dolgok rendesen nála. 2017 tavaszán meg is születtek Izzie első kiskutyái, szám szerint négy gyönyörű és egészséges bébi.


Na persze az előzményekből gondolhatjátok, hogy Izzinek a szülés sem  ment egyedül. Mivel ezt tudtuk előre, felkészülten vártuk az első jeleket és mikor még csak a vajúdás kezdődött el, mi már úton voltunk az állatorvoshoz, hogy ha kell be tudjunk avatkozni. Az orvos több alkalommal megvizsgálta, de sajnos nem tágult semmit és be kellett lássuk, hogy ezeket a bébiket kizárólag császármetszéssel tudjuk világra segíteni.
Megkaptuk a letisztogatott bébiket és lassan Izzie is kezdett magához térni a műtét után. Kivezették hozzánk a műtőből, s ahogy közeledett meghallotta a kicsi babák nyivákolását előtört belőle a vadászösztön ... sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor felismertem, hogy a kutyám leginkább ki akarja nyírni a kölykeit ...
Olvastam és hallottam már ilyet, de saját kutyáimmal még sosem tapasztaltam.
Izzie zavart volt, gyenge, de eltökélt szándéka volt, hogy véget vet a kis nyavajások zajongásának. Itthon elhelyeztük Izziet, aki rögtön mély álomba merült, és egy másik szobában berendeztük a kicsik helyét infralámpával, meleg takarókkal. 
Mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy a kölykök mielőbb szopjanak, megkapják az első ellenanyag adagot a föccs tejből ... az viszont nem annyira közismert tény, hogy a szoptatás közben hormonok szabadulnak fel, amelyek segítik az anyai ösztönök feltámadását.
Izzie goromba viselkedése miatt az első szopizások három emberes mutatványt jelentettek. Egy textil szájkosarat adtunk Izzie-re, egyikünk Izzie harapós végét kontrolálta a másik kettő pedig azon munkálkodott, hogy Izzie az oldalán fekve maradjon miközben az eleinte kissé ügyetlen, de vitális és izgatott kölyköket cicire tegye.
A cirka 15 perces csapatmunkát követően langyos vízbe mártott vattával segítettük a kicsiket, hogy pisilni, kakilni tudjanak, ugyanis Izzie-re ebben sem számíthattunk, majd jött egy kis pihenés mielőtt 2 óra múlva kezdtük az egészet előlröl.
Azt, hogy közben mik jártak a fejemben, talán felesleges részleteznem... egy almot már fel kellett nevelnünk anya kutya nélkül, úgyhogy tisztában voltam a legrosszabb kimenettel is.
De itt következett be a várva várt csoda, amit már fentebb említettem. A hormonok végre a mi oldalunkra álltak, és Izzie immáron kedves, érdeklődő tekintettel nézett a babáira, megszaglászta őket, nyugodtan feküdt a szoptatás közben, s amikor elvittük a bébiket a másik szobába, csalódottan nézett utánuk...
Innentől kezdve minden rendben volt, ugyanolyan szerető, gondos anya lett belőle, mint bármely másik kutyánk volt.
Hogy megértsük, mi okozza ezt a problémát, végig kell gondolnunk, hogy hogyan is zajlik a szülés természetes körülmények között.
A szülés előkészítő szakaszában, majd a magzatvíz elfolyása során is a szuka folyamatosan nyalogatja magát. A világra jövő kölyköket kicsomagolja a magzatburokból, tisztogatja őket s eltakarítja az alomból a keletkező szennyeződést. Mindezt ösztönösen teszi, s az eltakarított (elfogyasztott) méhlepénnyel együtt nagyon fontos hormonok jutnak be a szervezetébe.
Na egy császáros kutyánál, mindez kimarad. A műtét után letisztogatják az anyát, letisztogatják a kölyköket, így a szuka számára mindösszesen az marad, hogy jajj de szédülök, fáj a hasam, mi ez a visitozás ... még az is lehet, hogy ezek a kis nyivákoló izék tehetnek az egészről...

Na és akkor térjünk vissza oda, hogy idén újra megpróbáltuk az olasz gigolo-t. Szokásos bakterológia, progeszteron szint mérések után kiutaztunk és már csak rövid ideig próbálkoztunk természetes úton, feleslegesen fárasztottuk volna mind magunkat, mind a kutyákat. Két alkalommal, 48 óra különbséggel tette be az orvos a spermát, mi megtettünk mindent amit lehetett.

A szülést előre meg tudtuk tervezni, így az alkalmas napon előre bejelentkezés után megjelentünk Izzivel, műtétre készen. Láttuk, hogy nincs nagy hasa, tudtuk hogy nem lesz még négy kölyök sem, de azért háromban reménykedtünk, főképp mivel 4 kiskutya volt már előre lefoglalva. Hát végül  csak két kiskutya született, de szépek, egyformák, erősek és egészségesek. Izzie is elég hamar magához tért a műtét után, ez alkalommal nem reagált agresszíven a kicsikre, leginkább közönyösen vette őket tudomásul.
Hazaérve nem is akart az elletőládába befeküdni, kiment a konyhába onnan nézte, hogy én babusgatom, melengetem a kicsiket. Tudtuk, hogy időre van szüksége, úgyhogy azontúl, hogy igenis forszíroztuk a szoptatást, hagytuk őt, hagy pihenjen az elletőládán kívül.
Aznap estére már be is következett az áttörés, Izzie átkapcsolt "anya módba", s azóta alig lehet kirobbantani az elletőládából, hogy legalább egyen, igyon és elvégezze a dolgát.
Most, mikor ezeket a sorokat írom 3 naposak a bébik, hangjukat nem hallani, csak az elégedett cuppogásukat, ahogy szopiznak. Idilli a helyzet.


De nézzük csak meg, hogy mi is a helyzet az én tenyésztői céljaimmal, álmaimmal?
Minden egyes alom abban a reményben jött létre nálunk, hogy a születendő utódok legalább olyan jók legyenek mint a szüleik, de inkább még jobbak. Mindig van javítani való, mindig van elérendő cél, soha nem állhat meg a fejlődés.
S amikor azt mondom, hogy az új generáció tulajdonságai, minimum érjék el a szüleik szintjét itt nem csak a küllemi dolgokra gondolok, hanem egészségre, jó természetre, munkakészségre és természetesen a szaporodás képességére is.
És ha őszinte vagyok magammal szemben, - és hát már miért is ne lennék az, mint ahogy ez az egész blog is az őszinte, nyílt beszédre épül - be kell lássam, hogy Izzinek ez a szaporodás dolog nem az erőssége. Épp ezért az első alomban született kölykeit is hobbi célra, családi kutyának adtuk el és így teszünk a most született két kislánnyal is. Így foszlik szerte egy álom, hogy megtartsunk magunknak egy kislányt...

Voltak már problémáink ebben a vonalban, vettünk is egy idegen vérvonalú szukát, hogy kikeveredjünk ebből a sok császármetszésből, s igaz, hogy ez az új szuka, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, két óra alatt könnyedén kipotyogtatta a 6 kiskutyát, volt viszont vele más probléma, ami miatt fel kellett adnunk ezt az ágat is, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Wuff! Beszéltem!

Hogyan kezdődött tenyésztői pályafutásom?



Nagy Teodóra vagyok, kutyatenyésztő. 30 éve foglalkozom Szibériai Husky tenyésztéssel.
Kutyás vagyok, voltam és leszek.


Hogy hogyan kezdődött? Nem emlékszem pontosan, de maximum 6 éves lehettem amikor hazacipeltem az első kóborkutyát. Ő ezt nem annyira akarta, a szüleim meg aztán végképp nem rajongtak az ötletért. Így aztán a fizikai megkutyásodásom váratott magára.

A tenyésztésről már gyerekként is határozott elképzelésem volt. Egy iskolatársam megkérdezte nem szeretnék-e kisegereket? Vannak fehérek és feketék. Természetesen rögtön igent mondtam hiszen már magam előtt láttam, ahogy az iskolában, a faluban sőt az egész országban híre megy majd, hogy „Nagy Teodóra, 6. osztályos általános iskolai tanuló sikeresen kitenyésztette a dalmata mintázatú fekete pöttyökkel borított fehér egeret!”

Lelkesen vittem haza az első tenyészpárt, s az az apróság sem vette el a kedvem, hogy anyukám igen kifejezett visongásokkal körítve jelezte, hogy ebbe a lakásba bizony be nem teszik a lábukat az egereim.

Mit volt mit tenni, kialakítottam az egereim helyét a lakótelepi házunk pincéjében. Akváriumom sem volt, de „szerencsére” találtam pár nagy üveglapot, ezekből terveztem megépíteni az egérparadicsomot. Igaz, hogy az üveglapok haza cipelése közben szereztem néhány sérülést de eltántoríthatatlan voltam. Mikor megvolt a kellő darabszámú üveglap, fogtam egy széles ragasztószalagot és egymáshoz rögzítettem őket. Szerintem, ha anyukám látta volna mit művelek, inkább mégis beengedte volna az egereket a lakásba és vett volna nekik egy kisebb akváriumot is.

Elhárult minden akadály, megkezdődhetett az érdemi munka. Minden szabadidőmet az egereim megfigyelésével töltöttem, jegyzeteket készítettem a látottakról, s hamarosan meg is született az első alom. Némi csalódással vettem tudomásul, hogy a kisegerek teljesen csupaszok, így nem tudhattam meg rögtön, hogy sikerült-e a kísérlet, de sebaj folytattam a megfigyelést. S közben sajnos szembesülnöm kellett egy tragédiával is, ugyanis a következő nap reggelén nyoma sem volt a bébi egereknek … s mivel a zárt és lefedett akváriumhoz senki nem férhetett hozzá, el kellett fogadnom csakis az egérszülők tehették… Megrendült a bizalmam, nagyon haragudtam rájuk, de gondoztam őket tovább és azon gondolkodtam, mit ronthattam el. Arra jutottam, hogy csakis az apa egér tehette, hiszen egy anya ilyet soha nem tenne. Úgyhogy amikor már láttam a mama egeremen, hogy ismét gömbölyödik elmentem az üveglap lelőhelyemre és kiválasztottam egy kisebb üveglapot, amivel két térfélre választottam az egér birtokot, s a fiút átköltöztettem.

Megszületett az újabb csupasz egér bébi csapat, s ezúttal nem ette meg őket senki, várhattam, hogy kiszőrösödjenek és én bejelenthessem a világnak a sikertörténetet. A nagy bejelentés persze elmaradt, a kisegereim között lettek fehérek, feketék de pöttyös vagy akár foltos egy sem lett. Megkaptam az első leckét az öröklődésről, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony bonyolultabb, mint gondoltam.

Egy másik komoly leckét is kaptam, mégpedig a felelősségteljes tenyésztésről. Ugyanis a szaporulatot nem volt könnyű elhelyezni. Azt hittem, hogy majd, mint amikor az iskolatársam megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e kisegereket, én is csupa hasonlóan csillogó szemű, lelkes jelentkezőket fogok találni, sőt akár előjegyzést is tudok felvenni a következő egéralomra … de nem így lett.

Az egér pedig igen szapora állat, úgyhogy szigorú szabályokat kellett bevezetnem, egér lányok és egér fiúk csak az üvegen keresztül láthatták egymást.

A tenyészetemnek egy katasztrófa vetett véget, ugyanis a nagy gonddal épített akvárium nem bírta a terhelést, az egyik üveglap kidőlt és reggel iskola előtt mikor megnéztem minden rendben van-e az egércsaláddal, az egérkéimnek hűlt helyét találtam.

Ennek már vagy 40 éve, és ki tudja, lehet, hogy a Bartók Béla-úti ház pincéjében azóta megszületett az első pöttyös egér generáció.

Na legközelebb már kutyákról lesz szó, ígérem 😉


Tíz éve ugyanúgy hiányzol, Phoebe ...

3600 nap, 120 hónap, tíz év ... ennyi idő telt el azóta, hogy elmentél, és még mindig könny szökik a szemembe ha rád gondolok, Phoebe. Sok...