Nagy Teodóra vagyok, kutyatenyésztő. 30 éve foglalkozom Szibériai Husky tenyésztéssel.
Kutyás vagyok, voltam és leszek.
Hogy hogyan kezdődött? Nem emlékszem pontosan, de maximum 6
éves lehettem amikor hazacipeltem az első kóborkutyát. Ő ezt nem annyira
akarta, a szüleim meg aztán végképp nem rajongtak az ötletért. Így aztán a fizikai
megkutyásodásom váratott magára.
A tenyésztésről már gyerekként is határozott elképzelésem
volt. Egy iskolatársam megkérdezte nem szeretnék-e kisegereket? Vannak fehérek
és feketék. Természetesen rögtön igent mondtam hiszen már magam előtt láttam, ahogy az
iskolában, a faluban sőt az egész országban híre megy majd, hogy „Nagy Teodóra,
6. osztályos általános iskolai tanuló sikeresen kitenyésztette a dalmata
mintázatú fekete pöttyökkel borított fehér egeret!”
Lelkesen vittem haza az első tenyészpárt, s az az apróság
sem vette el a kedvem, hogy anyukám igen kifejezett visongásokkal körítve jelezte,
hogy ebbe a lakásba bizony be nem teszik a lábukat az egereim.
Mit volt mit tenni, kialakítottam az egereim helyét a
lakótelepi házunk pincéjében. Akváriumom sem volt, de „szerencsére” találtam
pár nagy üveglapot, ezekből terveztem megépíteni az egérparadicsomot. Igaz,
hogy az üveglapok haza cipelése közben szereztem néhány sérülést de eltántoríthatatlan
voltam. Mikor megvolt a kellő darabszámú üveglap, fogtam egy széles ragasztószalagot
és egymáshoz rögzítettem őket. Szerintem, ha anyukám látta volna mit művelek,
inkább mégis beengedte volna az egereket a lakásba és vett volna nekik egy
kisebb akváriumot is.
Elhárult minden akadály, megkezdődhetett az érdemi munka.
Minden szabadidőmet az egereim megfigyelésével töltöttem, jegyzeteket
készítettem a látottakról, s hamarosan meg is született az első alom. Némi
csalódással vettem tudomásul, hogy a kisegerek teljesen csupaszok, így nem tudhattam
meg rögtön, hogy sikerült-e a kísérlet, de sebaj folytattam a megfigyelést. S
közben sajnos szembesülnöm kellett egy tragédiával is, ugyanis a következő nap
reggelén nyoma sem volt a bébi egereknek … s mivel a zárt és lefedett akváriumhoz
senki nem férhetett hozzá, el kellett fogadnom csakis az egérszülők tehették…
Megrendült a bizalmam, nagyon haragudtam rájuk, de gondoztam őket tovább és
azon gondolkodtam, mit ronthattam el. Arra jutottam, hogy csakis az apa egér
tehette, hiszen egy anya ilyet soha nem tenne. Úgyhogy amikor már láttam a mama
egeremen, hogy ismét gömbölyödik elmentem az üveglap lelőhelyemre és
kiválasztottam egy kisebb üveglapot, amivel két térfélre választottam az egér
birtokot, s a fiút átköltöztettem.
Megszületett az újabb csupasz egér bébi csapat, s ezúttal
nem ette meg őket senki, várhattam, hogy kiszőrösödjenek és én bejelenthessem a
világnak a sikertörténetet. A nagy bejelentés persze elmaradt, a kisegereim
között lettek fehérek, feketék de pöttyös vagy akár foltos egy sem lett. Megkaptam
az első leckét az öröklődésről, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony bonyolultabb,
mint gondoltam.
Egy másik komoly leckét is kaptam, mégpedig a felelősségteljes
tenyésztésről. Ugyanis a szaporulatot nem volt könnyű elhelyezni. Azt hittem,
hogy majd, mint amikor az iskolatársam megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e
kisegereket, én is csupa hasonlóan csillogó szemű, lelkes jelentkezőket fogok
találni, sőt akár előjegyzést is tudok felvenni a következő egéralomra … de nem
így lett.
Az egér pedig igen szapora állat, úgyhogy szigorú
szabályokat kellett bevezetnem, egér lányok és egér fiúk csak az üvegen
keresztül láthatták egymást.
A tenyészetemnek egy katasztrófa vetett véget, ugyanis a
nagy gonddal épített akvárium nem bírta a terhelést, az egyik üveglap kidőlt és
reggel iskola előtt mikor megnéztem minden rendben van-e az egércsaláddal, az
egérkéimnek hűlt helyét találtam.
Ennek már vagy 40 éve, és ki tudja, lehet, hogy a Bartók
Béla-úti ház pincéjében azóta megszületett az első pöttyös egér generáció.
Na legközelebb már kutyákról lesz szó, ígérem 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése