Nem akarok többé tenyésztő lenni - Utolsó rész

Ahogy a korábbi két cikkben már olvashattátok, úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tenyésztői munkát. Számos oka van a döntésünknek, az emberi dolgokról és a kiállítások világában történt változásokról már beszéltem, jöhet az utolsó téma.


A fajtával kapcsolatos problémák


Az elmúlt években felerősödtek olyan, a fajta megjelenését megváltoztató trendek, amelyek véleményem szerint nem szolgálják a fajta értékeinek megőrzését. Ezeknek a változásoknak pedig nem szeretnék még csak kis mértékben sem részese lenni. 

Hadd hozzak fel pár példát:

Nagyon sok a gyenge mellső szögellésű, lapos mellkasú kutya és úgy tűnik, hogy ehhez már a bírók is hozzá szoktak. Sok kutyának már egyáltalán nem ferde metszésű a szeme, ami teljesen megváltoztatja a kutya arckifejezését, és egyre több kutyának lógnak az ajkai. Ezekről gondolhatnánk, hogy csupán apróságok és nem befolyásolják a munkaképességet.  Pedig a fej fontos meghatározója a típusnak és mint más fajtában is talán legfontosabb jellemzője a fajtának. Sokan gondolják úgy, hogy a fülek mérete, tűzése, szőrözöttsége, a szem formája, állása, az ajkak feszes záródása pusztán divat vagy kozmetikai dolog, tehát nem olyan fontos mint mondjuk a szögellések vagy a testarányok.
Pedig ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a túlélést szolgálták az extrém hideg körülmények között.

A Huskyk szeme azért mandula vágású és ferde metszésű, mivel így sokkal kevesebb látszik ki a szemgolyóból ezáltal az sokkal kevésbé van kitéve a jeges szélnek. A logó ajak pedig fagyási sérülésekhez vezetne, ha a kutya eredeti funkciója szerint mínusz 20-40 fokban dolgozna a szabadban egész nap.

A mérsékletes szó jó néhányszor megjelenik a Szibériai Husky standard szövegezésében, mégis azt látjuk, hogy manapság egyre inkább a túlzások váltak jellemzővé a fajtában.

Mindezek mellett azonban a testarányok változása talán az ami a legmarkánsabban befolyásolja szeretett fajtám megjelenését és munkaképességét.

Csak egy példa arra, hogy mekkora a bírók felelőssége abban, hogy az általuk bírált fajtákat ismerjék, nyomonkövessék és a nagy világversenyeken különösképpen kritikusan válasszák ki a győzteseket: egy pár évvel ezelőtt agyonsztárolt, hosszú hátú, borzalmasan túlszögelt kutya utódait ma gyakorlatilag egytől egyig felismerhetjük annélkül, hogy bele kellene néznünk a katalógusba.  





Persze csak akkor juthatunk erre a felismerésre, ha mi magunk legalább tisztában vagyunk legalább a helyes testarányokkal. Nem ártana, ha ennél azért többet tudnánk arról a fajtáról amelyet tenyésztünk, ugyanakkor sajnos azt látom, hogy a legmérhetőbb, legszámszerűbb tulajdonságokat sem képes sok tenyésztő megítélni. 

Mire gondolok pontosan:

A Szibériai Husky testhossza valamelyest meghaladja a testmagasságot (nincs konkrét aránypár).


Ahogy a kép aláírásban is olvashatjuk "slightly longer", azaz valamelyest hosszabb a törzs a marmagasságnál.

A másik kulcs jellemző, amire a standard utal: a mellső lábak hossza (talajtól a könyökig) meghaladja a könyöktől a marig mért távolságot.

Mindkét, a kutya arányait leíró tényező fontos és olyan dolog, amelynek a szabad szemmel való megítélését gyakorlással meg lehet tanulni! Tessék elővenni képeket, egy huskys könyvet, újságot és egy vonalzót és kezdjünk el méregetni, tanulni. Aki ennyire nem képes, az hogyan lehet biztos abban, hogy a tenyésztői tevékenysége a fajta érdekét szolgálja?

Rendszeresen azt látjuk, hogy olyan mozgásos fotókra ömlenek a lájkok a Facebookon, amit én bizony azon mód szégyenkezve kitörölnék a számítógépemről. Olyan fotókról beszélek ahol  a kutya nem képes  a hátsó lábával az azonos oldali mellső mancsa nyomába lépni. De vajon miért nem? A válasz fentebb: rosszak az arányai.
Egy hosszú törzzsel rendelkező kutyánál persze ez nem lehet probléma hiszen mozgás közben úgy tűnhet, hogy micsoda szép hosszúakat lép! Pedig nem szabadna, hogy ez becsapja a szakavatott szemeket!



Azokban az időkben, amikor mi tenyészteni kezdtünk óriási kincsnek számított minden könyv, minden magazin ami a fajtával foglalkozott. Ma is féltve őrzöm a Siberian Quarterly magazinból  fénymásolt oldalakat. Rongyosra nézegettük ezeket, újra és újra elolvastuk a cikkeket, összehasonlítottuk a képeken látható kutyákat a saját kutyáinkkal, elolvastuk mellé a sztenderdet ötvenötödször is és így tanultuk meg, hogy mik azok a gyenge pontok, amin javítanunk kell. Beszélgettünk a többi tenyésztővel, boldogok voltunk ha egy neves külföldi kennel tulajdonosa szóba állt velünk, elmondta a véleményét, tanácsokat adott.

Kihalt az alázatosság, ami anno megkülönböztette a sikeres tenyésztőket a hobbi kutyásoktól, mindenki gyorsan sikeres akar lenni. Az, hogy sem a tudás, sem a megfelelő tapasztalat nincs a birtokunkban … nem számít.  

Ma már nincs szükség mentorokra, hiszen ott a Facebook ahol szinte mindenki szakértő. Repkednek a bejegyzések, a lájkok minden képre, jóra és rosszra is, abban a reményben, hogy cserébe majd az illető lájkolja a mi feltöltött képeinket is.
És az újoncok védelmében mondom, igen nehéz manapság eligazodni, hiszen gyönyörű fotók készülnek a kevésbé jó kutyákról is ... és hát végül is több mint 200 lájkot kapott ... akkor biztos jó...

Most írom le, hogy ha én lájkolok egy képet, akkor a tulajdonosa biztos lehet benne, hogy azért tettem, mert valóban jónak találom a kutyát!

Egymás után kerülnek fel az alomplakátok, amelyek közül sok sajnos azonnal árulkodik arról, hogy a tenyésztőnek bizony halvány fogalma sincs arról, hogy kutyájához típusban illő párt kellene választania, különben nem is reménykedhet egy szép homogén alomban.

Mindez, együtt a korábbi két bejegyzésben taglaltakkal együtt oda vezettek, hogy már nem érezzük azt a lelkesedést, ami pedig a 30-ból 25 éven keresztül töretlenül bennünk volt.

De mielőtt bárki gyászos hangulatot érezne ki soraimból, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nagyon is jól érezzük magunkat, a kutyáink csodás családtagok, élvezzük velük az "egyszerű" kutyagazdik mindennapi életét. És kutyázunk tágabb körben is, hiszen a kis családi vállalkozásunk is kutyákkal kapcsolatos: Pet Farm Family ;).

Mindig is lesz kutyánk, sőt kutyáink, de a távolabbi jövőben inkább az örökbefogadásban gondolkodunk. Sajnos annyi árva kutya van ma az országban, hogy ha 10 éven át egyetlen új kiskutya sem jönne a világra, akkor is lehetne mindenkinek kutyája, aki szeretne.


Wuff! Beszéltem



A főcím ereje - azaz a kutya még mindig húsevő


2018 október végén megjelent egy új publikáció az Amerikai Kennel Klub weboldalán, a cikk címe ez volt:

Mit kell tudniuk a kutyatulajdonosoknak az FDA* gabonamentes kutyatápokkal kapcsolatos figyelmeztetéséről

*Az FDA (Food and Drug Administration) az élelmiszerek és gyógyszerel biztonságával foglalkozó szervezet az USA-ban.

Az FDA ugyanis elindított egy kutatást, amely azt vizsgálja, hogy a kutyák DCM (tágulattal járó szívizombántalom) betegsége milyen összefüggésben áll bizonyos gabonamentes tápok etetésével. Pontosabban olyan gabonamentes tápok kapcsolatát vizsgálták, amelyeknél az összetevők között első helyen hüvelyesek, mint például a borsó, lencse, illetve burgonya állnak. A vizsgálatot az indította el, hogy az utóbbi időben több olyan DCM-ben szenvedő kutyáról érkezett bejelentés, akik több hónapja vagy éve hasonló diétán élnek.

A DCM a szívizom betegsége, amely azt eredményezi, hogy a kutya szíve nem képes megfelelően pumpálni a vért, így gyakran pangásos szívelégtelenséget okoz. A betegség nem mondható ritkának a kutyák között, viszont a jelentések olyan fajtákról érkeztek, amelyek mindeddig nem voltak hajlamosnak tekinthetőek erre a betegségre.

Dr. Jerry Klein, az AKC vezető állatorvosa szerint bár jelen pillanatban nem áll rendelkezésre semmilyen bizonyíték, hogy ezek az összetevők okozhatják a DCM gyakoribb és szélesebb körű megjelenését hiszen az FDA jelenleg is folytatja a kutatást kardiológus állatorvosokkal és táplálkozási szakértőkkel, mégis fontosnak tartja, hogy a gazdik értesüljenek erről a figyelmeztetésről.

A cikkel én magam úgy találkoztam, hogy amerikai tenyésztők már már pánik keltő bejegyzésekben osztották meg közösségi média oldalaikon, hogy lám-lám mégiscsak milyen jók a gabona alapú kutyatápok és mellesleg a kutya mindenevő. Vicces vagy szomorú, hogy angol anyanyelvű kutyások vagy el sem olvasták a cikket vagy ami még rosszabb nem értelmezték, hogy miről szól ☹

Tudvalévő, hogy amiatt kezdtek el a gyártók a gabona helyett más hasonlóan olcsó alternatívát keresni, mivel a gabonafélék rengeteg kutyának okoztak problémát, ami tulajdonképpen nem is csoda, hiszen a nincs olyan pont a kutya emésztőrendszerében, amely a cellulóz emésztésért felelne, mivel nincs is rá szüksége!

Több tanulsággal is szolgál ez az eset:

  • Ne kezdjünk el pánikolni és főképp pánikot kelteni, mindaddig, amíg nem tudjuk pontosan miről van szó! Hasonlóan fontos, hogy hagyjuk magunkat bepánikoltatni! Mielőtt sírógörcsöt kapnánk, tájékozódjunk!
  • Ne dőljünk be egy hangzatos címnek, egy izgalmasan vagy szépen csengő szlogennek egy jól hangzó márkanévnek vagy csilli-villi csomagolásnak. Nézzünk utána a részleteknek, olvassuk el az összetevőket!
  • Fogadjuk el, hogy a kutya húsevő! Emésztőrendszere az orra hegyétől a farka tövéig a számára legkönnyebben emészthető hús feldolgozására alakult ki.
  • Legyünk tisztába azzal, hogy a gabonafélék, a burgonya, lencse és társai a töltelékanyag szerepét teszik ki a kutyatápokban.
  • Ha magunk szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy mennyire tudja (vagy sem) a kutya hasznosítani az elsősorban gabonafélékből, burgonyából álló tápokat etessük 4-5 napig ilyen táppal a kutyánkat, majd ugyanígy 4-5 napig etessük a biológiai szükségleteinek megfelelő hússal, zöldségekkel, gyógynövényekkel. Aztán hasonlítsuk össze az output (kaki) minőségét és mennyiségét :D
És végül értsük már meg, hogy a kukorica a kutya számára maximum apportírozós játéknak felel meg!


Woof! Beszéltem!




Amikor nem akarok már tenyésztő lenni - Második rész

Ahogy a múlt heti cikkben olvashattátok, úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tenyésztői munkát. Számos oka van a döntésünknek, az emberi dolgokról már beszéltem, jöhet a következő téma.

A kutyakiállítások



A kutya kiállítások világa az utóbbi években sajnos nagyon megváltozott, mégpedig olyan irányba, ami nekem már nem fér bele a saját értékrendembe.
A tenyésztéshez pedig szorosan hozzátartoznak a kutyakiállítások, hiszen ezeken a megmérettetéseken kapunk visszajelzést a tenyésztői munkánkról. Illetve jó esetben, ennek így kellene lennie... Azért visszük el a kutyánkat a kiállításra, hogy ott egy szakértő véleményt mondjon róla, de mégis sokszor azt tapasztalom, hogy a "szakértő" felkészületlen, nem igazán érdekli a fajta sorsa, jövője. Persze mondhatjuk, hogy ez egy szubjektív sport, a bíró a neki tetsző kutyát hozza ki nyertesként és nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni a döntést. Ez így is van. Ugyanakkor, ha a bíró a fajta standard alapvető részleteivel sincs tisztában, akkor azt hiszem joggal fogalmazódik meg az emberben a kérdés, hogy most tényleg ezért fizettem ki 8-10000 Ft nevezési díjat? Úgy gondolom, hogy ehhez nagyban hozzájárul az, hogy már nincs leíró bírálat, azaz a bíró nem köteles lediktálni es aláírni a saját véleményét. Ezzel egyrészt a hozzáértő bírók konstruktív kritikája elvész, másrészt nagyban növeli a nem hozzáértő, felkészületlen bírók számát, hiszen nincsen semmi következménye annak ha a standardet nem ismeri. 


Ugyanakkor tény, hogy ott kell lenned a kiállításokon, már csak ezért is, hogy láss és hogy lássanak, hogy találkozz a többi tenyésztővel, beszélgess velük, hogy megnézd élőben is a kutyákat, ne a csak a Facebookra feltöltött képek alapján alkoss véleményt róluk, vagy netán dönts arról, hogy hogy ki lesz a következő alom apukája. És hát az elért címek is számítanak, keresettebbek egy sokszoros győztes kutya kölykei, mint, aki csak tenyészszemlével rendelkezik.


Majd 30 éven keresztül rendszeresen jártunk kutya kiállításokra, és ha hiszitek ha nem, én 30 év után is ugyanolyan izgalommal léptem be a ringbe minden egyes alkalommal. Sőt már a kiállításra érkezéskor beindult várakozással teli izgalom, ezt a lányaim, tenyésztőtársaim tudják a legjobban ;) Szerettem, élveztem minden pillanatát! Abban is biztos voltam, hogy én bizony 60-70 évesen is fel fogom vezetni a kutyáimat, majd letámasztom a botomat a ring bejáratánál, és a tőlem telhető legjobb módon bemutatom a kutyámat a bírónak és a közönségnek. Aztán ha végeztem, majd a lányaim visszatámogatnak a kemping székemhez :D


De nem így lesz. Szeretett világomból elüzletiesedett piactér lett, handlerek futnak egyik ringtől a másikig, hogy sikerüljön minden elvállalt kutyát felvezetni, hiszen ez jelenti a fizetést. Az esetek jó részében handlerek nyernek, nem pedig a kutyák és akik épp most kezdenének kutyájukkal kiállításokra járni, már meg sem próbálják maguk elsajátítani, hogyan is kellene szépen felvezetni a kutyájukat, hiszen látják, hogy labdába sem rúgnak a rengeteg profi, félprofi stb. handler között. A fajtacsoportok bírálatára egyre kevesebb fajtagyőztes kutyával maradnak ott a gazdik, mert nem látják értelmét. A kiállításnak ez a szakasza már egyre inkább a handlerekről szól. 
A handler ritkán mélyül el az általa felvezetett fajták jövőjében, elvégzi a feladatát, átadja az elnyert díjat a gazdinak, a gazdi kifizeti a kialkudott összeget a handlernek és ennyi. Már ha ott van egyáltalán a gazdi ... Nem ritkán a handlerek egy egész csapat rájuk bízott kutyával érkeznek a kiállításra, s a gazdi sms-ben értesül arról, hogy mit sikerült nyerni.


Természetesen mindezt kissé sarkítva írom le, azért, mert azt szeretném kihangsúlyozni, hogy mik azok a dolgok amelyek engem zavarnak, számomra elfogadhatatlanok. Vannak kivételek, ismerek pár olyan handlert, akiről tudom, hogy lelkiismeretes, szépen bánik a kutyákkal, akkor is ha azok éppen nem akarnak együtt működni. Ettől függetlenül soha nem voltam és nem is lennék képes senkire rábízni a kutyáimat úgy, hogy én nem vagyok ott. Soha nem tudnám megbocsájtani a handlernek ha nála történne valami a kutyámmal de főképp magamnak nem lennék képes megbocsájtani, hogy másra bíztam a szeretett kutyámat, s mindezt egy nyavajás kiállítási cím miatt.
Megismétlem, vannak kivételek, de sajnos jelenleg is hónapok óta rémálmaim vannak egy külföldi handler miatt, aki napokra otthagyott egy autóban, szűk szállítódobozba zsúfolva két kutyát ... a végeredményt ugye nem kell elmondjam :( És sajnos ilyen és ehhez hasonló esetek rendszeresen történnek, s legtöbbször azt látjuk, hogy a vétkesek élik tovább az életüket, sőt gond nélkül találnak olyan embert, aki ezek után is rájuk bízza a kutyáját :(


A kutya bemutatása, felvezetése megtanulható! Erre az egyik legjobb példa, Klári, a fogadott lányom. Élete első kutyájával Sky-al, kezdett el kiállitásokra járni, mégis saját felvezetéssel több Champion és BIS címet nyertek együtt. Csak üljünk oda egy kiállítási ring mellé és figyeljünk! Nézzük meg ki mit csinál, vonjuk le a következtetéseket és gyakoroljunk! Beszéljünk nálunk tapasztaltabbakkal, kérjünk tanácsot. Ha van szemünk a fajtához, ha tudjuk, hogyan is néz ki az ideális Husky, akkor miért adnánk ki a kezünkből a tenyésztői munkánk megkoronázását? Nekünk a kutya tulajdonosának, netán tenyésztőjének a kisujjunkban kellene, hogy legyen az adott kutya minden erénye és hibája, így nincs nálunk jobb ember erre a feladatra.

A lányaim egészen kicsi koruktól kezdve jöttek velem kutyakiállításra, alig várták, hogy végre elérjék azt a kort, hogy a junior handlerek versenyén induljanak. És tanulták a felvezetést, készültek a kiállításokra és versenyeztek folyamatosan. Hiszem és vallom, hogy mint bármilyen más sport, a kutyázás, a kiállításokon történő felvezetés is nagyon sokat ad a gyerekeknek. Kötelességtudatra, felelősségvállalásra neveli őket, megtanítja őket, hogy tiszteljék az "ellenfeleiket", hogyan fogadják a győzelmet, és, hogy hogyan kezeljék a bukást és az esetleges igazságtalanságokat. Mert, hogy bizony abból is van bőven.


A mai tenyésztők, kiállítók többsége azonban nem adja meg magának az időt és a lehetőséget a tanulásra, a fejlődésre, gyorsan akarnak a csúcsra érni. Biztos hallottátok már ezt: nem a cél a fontos, hanem az odavezető út! Számomra pedig a munkának akkor van igazán értéke, ha mi magunk tettünk meg mindent érte, ha bár sokszor megbotlottunk és elestünk, de újra és újra  felálltunk, ha minden reggel úgy tudunk a tükörbe nézni, hogy tudjuk, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

Wuff! Beszéltem!

When the shit hits the fan - azaz amikor már nem akarok többé tenyésztő lenni - Első rész

Nem ok nélkül némult el a blog pár hónapra ... nagyon nehezen szántam rá magam ennek a cikknek a megírására... egyrészt mert fáj, hogy a hobbimat, ami a szabadidőmet, gondolataimat, szívemet, lelkemet 30 éven át kitöltötte, el kell engednem. Másrészt viszont pórázmentesen, őszintén szeretném elmondani, hogy miért jutottunk családilag erre a döntésre és ehhez muszáj volt kicsit leülepítenem a gondolataimat.



Mielőtt bárki félreértené, a kutyákkal az égvilágon semmi probléma nincs! A kutyák csodálatosak!
De hát akkor miből is lett annyira elegem?
Annyiféle dolog játszott közre abban, hogy így alakult, különböző emberi, szakmai tényezők, hogy úgy gondolom, jobb ha témakörökre bontva, több fejezetben mesélem el.

Ebben az első fejezetben kezdjük az emberekkel 

1, Előfordul, hogy a gazdijelöltek nem teljesen őszinték


Nem szeretném többet idegen emberekre bízni a kiskutyáimat, nem szeretnék aggódni amiatt, hogy vajon tényleg minden úgy igaz, ahogy bemutatták magukat? Nem szeretném folyamatosan ismételgetni mindazt, amit írásban összeállítottam és már jó előre elküldtem a gazdijelölteknek, s amely írásos anyag gyakorlatilag épp csak arra nem képes, hogy nyakörvet adjon a kiskutyára és megsétáltassa. Segítek én bármiben és bármikor, ha szükség van rám, de azt egyre nehezebben tolerálom, ha úgy érzem kihasználnak, ha nem figyelnek oda arra, amit mondok, ha rájövök, hogy nem őszinték velem. Nem akarok csalódni, nem akarok a már egyszer gazdára lelt kis és nagy kutyáknak új, másik gazdit keresni, nem akarok mások felelőtlensége miatt kellemetlen helyzetbe kerülni.
Még mielőtt bárki azt gondolná csupa rossz tapasztalat vezetett idáig. Nem. Nagyon-nagyon sok jó emberrel hozott össze a sors, sok gazdival kötöttem életre szóló barátságot, több olyan gazdi-barát van, aki két, három kiskutyát is hazavitt már tőlünk, sőt olyan is van, akinek sajnos már rég nem él a kutyája, de azóta is baráti kapcsolatot ápolunk.
Hálás vagyok azok az embereknek, akik igazi, jó gazdiként viselik gondját a kutyagyerekeinknek, akik 15 év után is tartják velünk a kapcsolatot, akik rendszeresen beszámolnak a kutyusuk életéről.
Viszont az a helyzet, hogy ha csak egy-két gazdival kapcsolatosan kell csalódnom, én már azt is nehezen viselem. Rosszul esik, hibáztatom magam, hogy észre kellett volna vennem, hogy nem ők az álomgazdik, sajnálom, féltem a kutyát, hogy mi lesz vajon a sorsa, és megőrjít a tehetetlenség.


Emberileg azt hiszem ennyi indok is bőven elég lenne, nem?

Pedig van még bőven ...


A közel 30 év alatt sok tapasztalatot szereztünk, többségben nagyon jó tapasztalatokat hiszen különben nem valószínű, hogy most itt ülnék és ezt a cikket írnám. Ez a bejegyzés viszont most sajnos inkább a negatívumokra épül, hiszen ezek vezettek a mostani döntésünkhöz.

2, A tenyésztők sem mindig becsületesek 


Minden egyes fedeztetést, új vérvonalú kutya vásárlást nálunk hosszas tájékozódási szakasz előz meg, ami nem ritkán akár fél évig, egy évig is tart. Beszélgetünk vagy levelezünk, kérdezősködünk, képeket, videókat kérünk. Ez idő alatt bőven lenne alkalom például arra, hogy a nagynevű tenyésztő elárulja, hogy az általa megvételre kínált kutya sajnos félős, és ne akkor szembesüljek ezzel a ténnyel amikor már keresztül utaztam érte a fél világot. A kutyát végül (sajnos) hazahoztam, bíztam abban, hogy mivel állítólag egy kellemetlen élmény hatása miatt fél a kutya, sikerülhet őt rendbehoznunk. Közel egy évig küzdöttünk érte, annyit foglalkoztunk ezzel az egy kutyával, hogy már lelkiismeret furdalásom volt a többi kutyám miatt, hogy miért mindig ezt az egy kutyát viszem magammal mindenhova. S amikor végül beláttuk, hogy bármennyire is szeretnénk, sajnos nem tudjuk a kutya félelmét feloldani, és szerettük volna visszaadni a tenyésztőnek, mi lettünk a föld leggonoszabb emberei, sőt azt terjesztette rólunk, hogy mi bántunk rosszul a kutyával, bántottuk, miattunk lett félős. Igaz, hogy ő ahelyett, hogy hazavitte volna a kutyát, vissza az erdőbe, ahol biztonságban érzi magát, inkább még elpasszolgatta még ide-oda Európában, hátha tud egy kis pénzt szerezni belőle :(





Vagy egy másik: amikor a megbeszélt fedeztetésre külföldre kiérkeztünk, azt láttuk, hogy a kiszemelt kan farka a tövétől a végéig be van kötve, amire az ugyancsak neves tenyésztő azt mondta, hogy sajnos a kutya kirágta a farkát, ezért kellett bekötni. Rendben, elfogadtuk a magyarázatot. Viszont talán nem csoda, ha kicsit dühösek voltunk, mikor évek múlva megtudtuk, hogy a kutya farkát korrekciós műtéttel igazították olyanra, amilyet a standard elvár. Nálunk szerencsére nem jelentkezett a kiskutyáknál faroktartási probléma, talán azért, mert ilyen téren stabil háttérrel rendelkezett a mama kutya.

Azt sem kívánom senkinek, amikor a cseperedő kiskutyákban gyönyörködve, valaki, akinek a fedező kanhoz erős kötődése van, megkérdezi, hogy a herécskéje meg van-e minden kölyöknek? Mert hogy a papa kutya ágán ez probléma lehet .... MI???? Ezt most kell megtudnom? Most mikor a kicsik már 5 hetesek? Nem akkor kellett volna ezt megemlíteni, amikor még a fedeztetés lehetőségéről egyeztettünk? Mondanom sem kell a következő hetekben igen nagy gyakorlatra tettem szert a kiskanok heréinek kitapogatásában, a végén már teljes megadással tűrték (egyébként rendben lejött minden golyócska).

Hasonló eset az is, amikor 3-4 hetes kiskutyák fogazatát vizsgálva értelmet nyer az a félmondat a fedeztetési szerződésben, hogy a kan tulajdonosa nem vállal felelősséget a foghibáért ...

3,   Közös célok helyett érdekbarátságok, őszinte kérdések helyett pletykálkodás, egymás kibeszélése


Lehet naiv vagyok, de én úgy képzelem, hogy a tenyésztőket az általuk tenyésztett fajta össze kellene fogja, nem pedig széthúzza. Minden amit tenyésztőként teszünk, az a fajta érdekében, minőségnek megőrzése érdekében kell(ene), hogy történjen, nem pedig önös érdekek mentén. De mivel sajnos pénz, haszon, hírnév is hozzátartozik, az emberi gyarlóság ugyanúgy jelen van a tenyésztők közt, mint az élet más területein.
Tenyésztő bárki lehet, nem kell semmiféle tudásról, képességről tanúbizonyságot tenni. Ez viszont oda vezet, hogy a tenyésztők és a hozzá szorosan kapcsolódó kutyakiállítások világa olvasztótégelye lett a legváltozatosabb képzettségű, intelligenciájú embereknek. Az elmúlt sok év alatt pedig egyre erősödött bennem az a felismerés, hogy a többség olyan emberekből áll, akik a magánéletükben, a munkájukban nem találják meg az örömet, és a sikereket.
A tenyésztők ahelyett, hogy beszélnének egymással, kérdeznének, inkább összebeszélnek, pletykálkodnak egymásról, pedig előbb utóbb minden pletyka, minden hazugság körbeér.
Na most egy ilyen világban kell magunknak olyan tenyésztőket, partnereket találnunk, akikben akár csak-egy alom erejéig is, de bízni tudjunk ... Én alapvetően optimista ember vagyok, úgyhogy az embertársaimba vetett bizalom sem esik nehezemre. Ugyanakkor számtalan olyan esetünk volt, amelyek következtében a tágra nyitott ajtóm az évek alatt egyre jobban bezárult, pedig ez annyira nem én vagyok. 


1   4, Na és a szaporítók es az áldozataik


Részben ide kapcsolódik az a téma is, hogy mekkora gondot jelentenek Magyarországon a szaporítók. Mondhatnám, hogy nem az én gondom, hiszen egyetlen kutyám sem kötött ki menhelyen. Mégis számtalan megkeresés érkezik hozzánk e-mailben, telefonon, facebookon olyan emberektől, akik szaporítóktól vásároltak kutyát, viszont valamilyen problémára derült fény a kiskutyával kapcsolatosan és tőlünk kérnek segítséget a megoldásában. Segítünk bárkinek szívesen, de sajnos sok olyan helyzet volt már, amikor le kellett nyelnünk a tehetetlen dühöt, a csalódottságot, hogy hogyan lehetnek emberek ennyire gondatlanok, figyelmetlenek, buták. Hogyan mondhatják azt, hogy csak 20-40 ezer forintot szánnak a kiskutya vásárlásra, hiszen ez "csak" egy kutya! Ha új TV, mosógép, okostelefon vásárlásra kerülne sor, akkor persze megnéznék, hogy milyen márka, mennyire ismert, milyen garanciák vannak hozzá stb. Egy ilyen eszköz sok esetben csupán 3-5 évig használható, a kutya meg családtag, aki 10-15 évig lesz hű társunk, mégis spórolni akarunk rajta. Szélmalomharcnak érzem az egészet, és sajnos az utóbbi években nemhogy javult volna, csak tovább romlott a helyzet.





Aki élőlényekkel, állatokkal akar foglalkozni, annak el kell fogadni azt is, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudunk mindent az irányításunk alatt tartani. Vannak sajnos örökletes betegségek, és mi amire csak lehet szűrünk és a szűrést elvárjuk a fedező kanok gazdáitól is. Viszont szűrés jelenleg még nincs minden betegségre és mivel sajnos az emberi gyarlóság itt is erősen jelen van, ez csak tovább nehezíti a problémák elkerülését.
De legyen ez inkább egy külön téma ...

Wuff! Beszéltem!

Hogyan lehetsz gazdi?

Az elmúlt két hétben kicsit "kivonódtam" a forgalomból. Egy ronda vírusos torokgyulladás miatt  a muszáj munkák elvégzésén kívül másra már nem igazán voltam képes. Ilyenkor mondhatnánk, hogy micsoda isteni szerencse, ha az ember vállalkozó, hiszen maga osztja be az idejét, viszont azért azt se felejtsük el, ha egy vállalkozó nem dolgozik, akkor nem is eszik :). Úgyhogy a vállalkozó dolgozik akkor is, ha a végét járja. Maximum nem ír blogbejegyzést ;)

Szerencsére amikor a betegség elhatalmasodott rajtam, a baba kutyák már elég nagyok és erősek voltak ahhoz, hogy kiköltöztethessük őket a kennelbe, így még jobban lecsökkent a lehetősége, hogy  elkapják tőlem a betegséget. Mostanra végre magam mögött tudhatom ezt a szörnyű torokfájós, lázas időszakot és bátran gyönyörködhetek a pici kutyáinkban, s mivel hétvégén eljöttek  látogatóba  a gazdik (most először találkoztak a jövőbeli kutyusukkal), úgy gondoltam írok arról, hogyan is történik nálunk a gazdik kiválasztása.


Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy legtöbbször még a kiskutyák születése, sőt a fedeztetés megtörténte előtt összegyűlnek a foglalások, ami meglehetős biztonságot nyújt. Ennek sok oka van, egyrészt fakad a 30 éves tenyésztői múltunkból, hogy átlagban csak évente egy alom születik nálunk és még sok egyéb dologból, illetve abból is, hogy hogyan kommunikálunk.

Az átlátható, profi honlap meglétét én mind a mai napig nagyon fontosnak tartom, akkor is, ha már az emberek Facebookon, Instagrammon tájékozódnak leginkább. A weboldalon elmondhatod a történetedet, a céljaidat, hitvallásodat, mesélhetsz a kutyáidról, az eredményeidről és ha valakinek felkelti az érdeklődését egy Facebookra feltöltött fotó, elkezd komolyabban utánunk nézni a közösségi média oldalakon, akkor valószínű, hogy megnézi a weboldalunkat is. Én is nehezen találok rá időt, de időről időre azért csak ráveszem magam, hogy frissítsem az oldalunkat.

A rengeteg érdeklődő levél közt a nagy többség már az első kapcsolat felvételnél elvérzik. Ha nem tudja a nevemet, ha az első kérdése az, hogy "mennyi a husky?", "fekete-fehér kék szemű van?", akkor máris egy olyan képet alakított ki magáról, ami könnyedén kizáró oknak bizonyulhat részünkről. Ugyanis én olyan gazdikat keresek a kiskutyáimnak, akik udvariasak, veszik a fáradtságot és bemutatkoznak, nem úgy beszélnek a vásárolandó kiskutyáról, mint egy zsák krumpliról és hát nem csupán egy kis husky-t szeretnének, hanem valóban tőlünk szeretnének kiskutyát venni. Nem probléma, ha nem ismeri a fajtát, de azt gondolom, hogy ma már rengeteg információt lehet összegyűjteni pusztán egy internetes böngészés során is, így az mindenképpen jó pont, ha a gazdijelölt már előre igyekezett tájékozódni.

Az első levélváltások nagyon sokat elárulnak, és bevallom már jó ideje bátran támaszkodom a megérzéseimre. Ha valaki szimpatikus, őszinte és akkor is lelkes marad, amikor a fajtával kapcsolatos nehézségekről beszélek, akkor sor kerülhet a személyes találkozóra is. Illetve egy dolog még megelőzi a személyes találkozót: az ár kérdése. Én szeretem ezt előre letisztázni, ne legyen csalódás, ne raboljuk egymás idejét, ha teljesen más árkategóriában gondolkozik az érdeklődő.

A személyes találkozóra mindig megkérjük a gazdijelölteket, hogy hozzanak magukkal "játszóruhát", mivel a kutyáink elég élénken érdeklődnek, úgyhogy ilyenkor nem tudjuk megakadályozni, hogy felugráljanak. Na itt van egy újabb lépcső, ahol el lehet bukni :) Hiába kérdezgetünk ki mindenkit, hogy hogyan is képzeli a Huskyval az életet, amikor ott állnak élesben a barátságos, de tolakodó északiak között, világosan kiderül, hogy jó ötlet-e a családba egy kis szánhúzót adnunk. Nem tudom elmondani, hogy milyen viselkedés az ami, ilyenkor szemet szúr... egyszerűen látom, érzem.


Ezek a találkozók arra is nagyon jók, hogy tudunk egy jót beszélgetni, megválaszoljunk sok-sok kérdést és természetesen mi is kifaggathassuk a gazdikat ;) Elmeséljük, hogy mire való és mire nem való egy Husky, elmondjuk miért nem lehet póráz nélkül szabadon sétáltatni, beszélünk arról, hogyan tudunk egészséges kutya-gazdi kapcsolatot kialakítani, hogyan érhetjük el, hogy kutyánk tiszteljen bennünket pusztán szeretetteljes, következetes neveléssel. Megmutatjuk hol és hogyan tartjuk a kutyáinkat, elmondjuk hogyan és mennyit foglalkozunk velük és kikérdezzük a gazdikat az életstílusukról, hogy mennyi időt töltene a kutya egyedül napközben, a lakóhelyükről, a kerítésükről, egyéb meglévő háziállatokról stb.



És van még egy nagyon fontos kérdés, hogyan tudnak a gazdik maguknak kiskutyát választani az alomból? Hát sehogy :) Azok az alkalmak amikor a gazdik eljönnek látogatóba, vagy éppen már azért, hogy "kiválasszák" és hazavigyék a kiskutyáikat egy-két órában merülnek ki. Hogyan lenne módjuk lehetőségük arra, hogy ennyi idő alatt megismerjék, kielemezzék az apróságokat és a nekik leginkább való kiskutyát kiválasszák? Ezzel szemben mi itt vagyunk a kiskutyákkal, a szüleikkel, nagyszüleikkel egész életük során, ismerjük őket, és felmenőiket, mint a tenyerünket. Jobban tudjuk mint bárki, hogy például melyik kiskutya lenne a legjobb választás ha kiállításokra szeretne járni vele a gazdi és esetleg a későbbiekben tenyészteni szeretné. Ugyanúgy meg tudjuk mondani melyik kiskutya az amelyik a legalkalmazkodóbb, leginkább embercentrikus s ezáltal jó választás lehet családi kutyának. Abból, hogy mi teszünk javaslatot a gazdiknak, hogy melyik kiskutyát találjuk jónak számukra még soha nem volt probléma. Talán azért is, mert nem az szokott lenni, hogy van három szép kiskutya, meg két ronda :)


A találkozó végén legtöbbször arra kérjük a jelölteket, hogy emésszék meg a látottakat, hallottakat, és ha módjuk van rá látogassanak meg más tenyésztőket is és csak ezt követően döntsenek. Közben mi is átgondoljuk a találkozón történteket.

Nem mondom, hogy nem voltak hibás döntéseink, sajnos adtunk oda kutyát olyannak, akinek mint később kiderült, nem kellett volna, de mindösszesen néhány ilyen eset volt csak a 30 év alatt. És az az igazság, hogy a megérzésem ezekben az esetekben is kongatta a vészharangot, de mivel nem tudtam megmondani mi az, ami nem stimmel, mi az ami gyanús, sajnos hagytam magam meggyőzni.

Wuff! Beszéltem :)






Édes, drága (nagyon drága) kiskutyák

Hát megszülettek, itt vannak végre, két szép rajzolatú, szürke szuka kölyök. Boldog vagyok? Igen. Csalódott vagyok? IGEN
Na de nézzük csak az elejétől kezdve. 
Nagyjából 3 éve kinéztem egy gyönyörű kant, a tengerentúlról származik, Olaszországban, Nápolyban él egy elég jól prosperáló kennelben. Még kölyök volt, amikor felfigyeltem rá, követtem a fejlődését, figyeltem a kiállítási karrierjét, majd azt is, hogy milyen utódokat produkál.


2016 nyarán felvettem a kapcsolatot a tulajdonossal, akivel bár személyesen még nem találkoztunk, de ahogy én is követem a komolyabb európai kennelek munkáját, így tesz ő is, úgyhogy nem voltunk ismeretlenek egymás számára. Boldog és büszke voltam, hogy örömmel ajánlotta fel a kiszemelt kant a fedeztetéshez, ugyanis nagyon megválogatja, hogy kinek vállal fedeztetést vele, szeretné ezt a vonalat megőrizni és csak olyan kezekbe adni, akikben megbízik, akikről tudja, hogy ugyanolyan szenvedélyesen foglalkoznak a fajta értékeinek megőrzésével, mint ő maga.

2016 októberében ki is utaztunk Nápolyba fedeztetni. Tele voltunk izgalommal, mint mindig, főképp mivel Izzie-nek ez lesz az első. Az utazás előtt persze végigcsináltuk a szokásos procedúrát, bakterológiai vizsgálat (nehogy már valami fránya baci miatt ne sikerüljön a nagy terv), majd progeszteron tesztek két naponta, hogy belőjük a fedeztetés optimális idejét.
Sikerült is a megfelelő időszakot megtalálnunk, hiszen mindkét kutya teljes extázisban vetette bele magát az ismerkedésbe, játékba, majd pedig az aktusba, azonban a beteljesülés elmaradt ... Izzie a számára kellemetlen érzet miatt elugrott, kifordult, nem hagyta magát. Na de sebaj, lehet, hogy kell még egy nap, majd újra próbálkozunk.
Egy újabb sikertelen nap végén úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy állatorvosi segítséghez folyamodjunk. Az olasz doki megvizsgálta Izzie-t és elmondta, hogy csoda lett volna ha sikerül, annyira szűk a kutya hüvelye :( Egyetlen esélyünk a mesterséges megtermékenyítés maradt ...
Na az vesse rám az első követ, aki ebben a helyzetben nem úgy döntene, hogy persze, csináljuk, próbáljuk meg. Úgyhogy megtettük amit tennünk kellett, kifizettük a fedeztetési díjat és a mesterséges megtermékenyítés díját, és hazaindultunk abban a reményben, hogy 2 hónap múlva lesznek kicsi babakutyáink ...
Hát nem lettek ...
Ilyenkor persze jön az önmarcangolás ... Mit csináltuk rosszul? Hol hibáztunk? Valami baj van Izzie-vel? Ja és persze hogyan tovább? Hiszen ott van a pénzünk az olasz tenyésztő barátainknál, akik érthetően azt a megoldást kínálják fel, hogy mehetünk még egyszer természetesen.
A következő tüzelés előtt nézettünk pajzsmirigy szintet is, amit rendben találtunk, úgyhogy úgy döntöttünk inkább keresünk egy közelebbi fiút Izzie-nek, nézzük meg, hogy egyáltalán működnek-e a dolgok rendesen nála. 2017 tavaszán meg is születtek Izzie első kiskutyái, szám szerint négy gyönyörű és egészséges bébi.


Na persze az előzményekből gondolhatjátok, hogy Izzinek a szülés sem  ment egyedül. Mivel ezt tudtuk előre, felkészülten vártuk az első jeleket és mikor még csak a vajúdás kezdődött el, mi már úton voltunk az állatorvoshoz, hogy ha kell be tudjunk avatkozni. Az orvos több alkalommal megvizsgálta, de sajnos nem tágult semmit és be kellett lássuk, hogy ezeket a bébiket kizárólag császármetszéssel tudjuk világra segíteni.
Megkaptuk a letisztogatott bébiket és lassan Izzie is kezdett magához térni a műtét után. Kivezették hozzánk a műtőből, s ahogy közeledett meghallotta a kicsi babák nyivákolását előtört belőle a vadászösztön ... sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor felismertem, hogy a kutyám leginkább ki akarja nyírni a kölykeit ...
Olvastam és hallottam már ilyet, de saját kutyáimmal még sosem tapasztaltam.
Izzie zavart volt, gyenge, de eltökélt szándéka volt, hogy véget vet a kis nyavajások zajongásának. Itthon elhelyeztük Izziet, aki rögtön mély álomba merült, és egy másik szobában berendeztük a kicsik helyét infralámpával, meleg takarókkal. 
Mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy a kölykök mielőbb szopjanak, megkapják az első ellenanyag adagot a föccs tejből ... az viszont nem annyira közismert tény, hogy a szoptatás közben hormonok szabadulnak fel, amelyek segítik az anyai ösztönök feltámadását.
Izzie goromba viselkedése miatt az első szopizások három emberes mutatványt jelentettek. Egy textil szájkosarat adtunk Izzie-re, egyikünk Izzie harapós végét kontrolálta a másik kettő pedig azon munkálkodott, hogy Izzie az oldalán fekve maradjon miközben az eleinte kissé ügyetlen, de vitális és izgatott kölyköket cicire tegye.
A cirka 15 perces csapatmunkát követően langyos vízbe mártott vattával segítettük a kicsiket, hogy pisilni, kakilni tudjanak, ugyanis Izzie-re ebben sem számíthattunk, majd jött egy kis pihenés mielőtt 2 óra múlva kezdtük az egészet előlröl.
Azt, hogy közben mik jártak a fejemben, talán felesleges részleteznem... egy almot már fel kellett nevelnünk anya kutya nélkül, úgyhogy tisztában voltam a legrosszabb kimenettel is.
De itt következett be a várva várt csoda, amit már fentebb említettem. A hormonok végre a mi oldalunkra álltak, és Izzie immáron kedves, érdeklődő tekintettel nézett a babáira, megszaglászta őket, nyugodtan feküdt a szoptatás közben, s amikor elvittük a bébiket a másik szobába, csalódottan nézett utánuk...
Innentől kezdve minden rendben volt, ugyanolyan szerető, gondos anya lett belőle, mint bármely másik kutyánk volt.
Hogy megértsük, mi okozza ezt a problémát, végig kell gondolnunk, hogy hogyan is zajlik a szülés természetes körülmények között.
A szülés előkészítő szakaszában, majd a magzatvíz elfolyása során is a szuka folyamatosan nyalogatja magát. A világra jövő kölyköket kicsomagolja a magzatburokból, tisztogatja őket s eltakarítja az alomból a keletkező szennyeződést. Mindezt ösztönösen teszi, s az eltakarított (elfogyasztott) méhlepénnyel együtt nagyon fontos hormonok jutnak be a szervezetébe.
Na egy császáros kutyánál, mindez kimarad. A műtét után letisztogatják az anyát, letisztogatják a kölyköket, így a szuka számára mindösszesen az marad, hogy jajj de szédülök, fáj a hasam, mi ez a visitozás ... még az is lehet, hogy ezek a kis nyivákoló izék tehetnek az egészről...

Na és akkor térjünk vissza oda, hogy idén újra megpróbáltuk az olasz gigolo-t. Szokásos bakterológia, progeszteron szint mérések után kiutaztunk és már csak rövid ideig próbálkoztunk természetes úton, feleslegesen fárasztottuk volna mind magunkat, mind a kutyákat. Két alkalommal, 48 óra különbséggel tette be az orvos a spermát, mi megtettünk mindent amit lehetett.

A szülést előre meg tudtuk tervezni, így az alkalmas napon előre bejelentkezés után megjelentünk Izzivel, műtétre készen. Láttuk, hogy nincs nagy hasa, tudtuk hogy nem lesz még négy kölyök sem, de azért háromban reménykedtünk, főképp mivel 4 kiskutya volt már előre lefoglalva. Hát végül  csak két kiskutya született, de szépek, egyformák, erősek és egészségesek. Izzie is elég hamar magához tért a műtét után, ez alkalommal nem reagált agresszíven a kicsikre, leginkább közönyösen vette őket tudomásul.
Hazaérve nem is akart az elletőládába befeküdni, kiment a konyhába onnan nézte, hogy én babusgatom, melengetem a kicsiket. Tudtuk, hogy időre van szüksége, úgyhogy azontúl, hogy igenis forszíroztuk a szoptatást, hagytuk őt, hagy pihenjen az elletőládán kívül.
Aznap estére már be is következett az áttörés, Izzie átkapcsolt "anya módba", s azóta alig lehet kirobbantani az elletőládából, hogy legalább egyen, igyon és elvégezze a dolgát.
Most, mikor ezeket a sorokat írom 3 naposak a bébik, hangjukat nem hallani, csak az elégedett cuppogásukat, ahogy szopiznak. Idilli a helyzet.


De nézzük csak meg, hogy mi is a helyzet az én tenyésztői céljaimmal, álmaimmal?
Minden egyes alom abban a reményben jött létre nálunk, hogy a születendő utódok legalább olyan jók legyenek mint a szüleik, de inkább még jobbak. Mindig van javítani való, mindig van elérendő cél, soha nem állhat meg a fejlődés.
S amikor azt mondom, hogy az új generáció tulajdonságai, minimum érjék el a szüleik szintjét itt nem csak a küllemi dolgokra gondolok, hanem egészségre, jó természetre, munkakészségre és természetesen a szaporodás képességére is.
És ha őszinte vagyok magammal szemben, - és hát már miért is ne lennék az, mint ahogy ez az egész blog is az őszinte, nyílt beszédre épül - be kell lássam, hogy Izzinek ez a szaporodás dolog nem az erőssége. Épp ezért az első alomban született kölykeit is hobbi célra, családi kutyának adtuk el és így teszünk a most született két kislánnyal is. Így foszlik szerte egy álom, hogy megtartsunk magunknak egy kislányt...

Voltak már problémáink ebben a vonalban, vettünk is egy idegen vérvonalú szukát, hogy kikeveredjünk ebből a sok császármetszésből, s igaz, hogy ez az új szuka, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, két óra alatt könnyedén kipotyogtatta a 6 kiskutyát, volt viszont vele más probléma, ami miatt fel kellett adnunk ezt az ágat is, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Wuff! Beszéltem!

ÉLNI. De úgy igazán élni.

Terveztem, hogy írok majd egy bejegyzést a sarkköri szánhúzó túra után is, hiszen ti segítettétek hozzá a lányomat, hogy részt vehessen élete túráján, természetes, hogy szeretnétek hallani arról, milyen is volt.
Sokan azt gondolhatják, ugyan már, nagy kaland volt persze, de utána gyerünk vissza a megszokott mókuskerékbe, irány dolgozni, lapátoljuk tovább a GDP-t valakinek a pénztárcájába...

Nem tudom a többi résztvevőre milyen hatással volt, nem tudom, hogy ők most hogy éreznek, csak azt tudom, hogy Kitty hogyan érez, így az a leghitelesebb, ha az ő gondolatait közvetítem:

"38 110 szavazatot gyűjtött össze a magyar lány, aminek köszönhetően most áprilisban kutyaszánnal szelte át a Sarkkört Zaja Kitty” - szól az újságcikk.


Számtalan újság, radió és tv-s megjelenés sem tudja azt leírni, elmesélni vagy átadni, azt, hogyan is érzek most, hogy vége van a Fjållråven Polarnak. Rengeteget vártam tőle és százszor többet kaptam, mint amit valaha is képzeltem.

Talán a dolgok akkor nyernek értelmet, ha én magam, korlátok nélkül, javítás nélkül leírom a nyers gondolataimat a túra után.
Nem is a túráról, hogy miket csináltunk, hogyan esett a hó és, hogy hány kutya volt. Hanem inkább arról, hogy milyen érzéseket szabadított fel bennem...

Sokszor azon kapom magam, hogy az iróasztal mögött ülve a gondolataim máshol keringenek. Nem itt vagyok.
Sietek, hogy elérjem a HÉV-et.
Futok lefele a mozgólépcső bal oldalán, hogy elérjem a metrót.
Rohanok.
Rohanok a munkahelyemre, rohanok a találkozókra.
Rohanok mindenhova, mert sietni kell, a nap csak 24 órából áll.

Mikor felébredek és kinyitom a szemem, nem szeretnék felkelni, mert az álom amit álmodok, szebb, jobb mint a valóság.
Álmomban a kutyákkal együtt dolgozom és szánozok Norvégiában. És a fent említett 24 órát máshogy töltöm. Úgy, ahogy én akarom.


Reggelente körülnézek a HÉV-en és azt látom, hogy mindenki mered maga elé vagy a telefonját nyomkodja.
Senki nem beszélget már a másikkal. Mert mindenki az online világban él. Dobja a like-okat, megoszt, kommentel vég nélkül. Ahelyett, hogy felnézne.

Én sem vagyok ezzel másképpp. Nyomkodom a telefonom, nézem a Polaron készült képeket, videókat és azon gondolkozom, hogyan lehetnék újra ott.
Hogyan lehetnék újra ott, ahol annyira más az élet.

Hogyan lehetnék újra a 6 kutyám mögött a szánon állva, miközben élvezem, hogy süt le rám a nap, a szél pedig jeges havat fúj az arcomba. Mert semmihez sem hasonlítható érzés volt ott lenni. 

Ott ahol, nyugodt vagyok, nem kötnek a határidők, és nincs HÉV amit lekéshetnék.
Nem ír a NAV, nem jön a 40 e-mail naponta, és nem jön velem szembe 3 méterenként egy választási plakát.
Ahol az életet ténylegesen megéljük és nem rohanunk el Mellette. Szó szerint.

5 napot tölthettem egy olyan csodálatos helyen, ahová nem mindenki juthat el, sőt sokan nem is tudják, hogy ilyen csodálatos hely létezik.
5 nap 100% természet és 0% stressz, rohanás vagy képmutatás.

“Megtanultatok túlélni”. – olvasom valahol.

Nem túlélni. ÉLNI. De úgy igazán élni.
Mosolyogva, felnézve, csodálva a természetet, ahol ha valakivel összetalálkozol, beszélgettek. (!!)

Az, hogy milyen körülmények között voltunk, hozzátartozott nyilván a túlélés, hogy meg kellett tanuljunk olyan dolgokat, mint a sátor állítás, tűz csiholás stb.

A Fjållråven évente fog 20-24 embert, és “felpofozza” őket az élet helyett.
Jól megrázza és megkérdezi tőlük:
“Emberek!! Mit csináltok? Nézzetek már körül."



Annyi gyönyörű és megóvandó hely van a világon ami körülvesz bennünket és közben minket egyetlen egy dolog érdekel, hogy hány like-ot kapunk egy adott képre, amit feldobunk a facebookra vagy az instagramra- legyen az egy elkapott reggeli vagy egy buli előtti szelfi.
Tudom. Mert én is ugyanezt csináltam.
Számított. Számított, hogy ki mit gondol, hogy hány fiúnak tetszem és, hogy, hogyan áll a hajam.

Mai napig számít. De már nem ez a prioritás.
Mostmár nem vonzanak a bevásárló központok és a Glamour napok sem. Ez mind külcsín.
Sosem gondoltam volna, hogy ez az 1 hét így meg tudja majd változtatni a szemléletem és az élethez való hozzáállásom.

Tisztában vagyok vele, hogy attól még, hogy ezt kiírom az olvasók 99,9%-a nem fog semmit sem változtatni az életén, sőt még meg sem áll, hogy elolvassa, mert unja a Polar-os témát és tovább görget.
Tovább görget a következő poszton és az azután következőn is. Tovább görget az életén.

Egyszer egy onkológus ismerősőm azt mondta:
„Naponta látok úgy embereket meghalni, hogy közben arra gondolnak, bárcsak máshogy éltek volna, bárcsak küzdöttek volna a saját álmaikért. De ehelyett egy kis acél dobozban rohannak dolgozni egy olyan helyre amit nem szeretnek, csak, hogy fizetést kapjanak, amiből olyan dolgokat vegyenek, amire nincs is szükségük.”
Ez a legnagyobb múlandósági motiváció.

Leélni úgy az életet, ahogy TI akarátok és ahogy TI szeretnétek. Mert a legvégén csak ez fog számítani.
Én is hátradőlhetnék, elfogadhatnám, hogy ennyi volt, részem volt egy nagy kalandban és folytathatnám a megszokott kis életem. De nem ezt teszem. Keresem a kalandot, az élményt és legfőképp saját magamat.

Ezzel mindössze annyi a mondanivalóm, hogy rakjátok le a telefonotokat, menjetek el kirándulni, futni, biciklizni, legyetek kint a természetben.
Nézzetek fel, és nézzetek körül, hogy most is hányan élnek úgy ahogy nem akarnak, és közben azon stresszelnek, mit gondolnak mások.

Mert az élet nem ott kezdődik, hogy mit viselünk, hogy hogyan áll a hajunk, vagy, hogy milyen helyre ülünk be beszélgetni.
Valahol elcsúszott az egész sztori, és most erről szól.

Egy biztos, van most egy lány aki hétköznapokon a Szentendre-Budapest vonalon utazik és teljesen máshogy látja a világot, mint eddig.

Tisztábban.
Egyszerűbben.
Tele van célokkal, álmokkal.

És tisztában van azzal is, hogy amit szeretne, el tudja érni.
38 110 ember segítségével sikerült megvalósítania egy álmot, ami hozzásegítette ahhoz, hogy most így lássa a világot.

És a célt, amit kitűzött, ha kell egyedül éri majd el.

Mert tudja, hogy képes rá.


Zaja Kitty, Szentendre 2018 április 26.


Egy rövid videós betekintésFjallraven Polar Vlog Sneak Peak

Hogyan NE vásároljunk kiskutyát!

Az alábbiakat egy Husky gazdi osztotta meg velünk pár éve, de úgy gondolom egyrészt bármilyen kutyafajta esetében igaz lehet, másrészt sajnos ez egy örökzöld téma úgyhogy én is a létező összes fórumon megosztom, így itt a blogon is.


"Szerintem mindenki el tudja képzelni az érzést, mikor több év várakozás után eljön a pillanat: kaphatok egy kiskutyát! Ilyenkor az embernek már vannak elképzelései, nagyjából milyen legyen a kutyus, kicsi, nagy, hosszú szőrű, bolyhos, csendes, ugatós... Én husky-t szerettem volna. Tapasztalatlan kutyásként első dolgom volt felmenni az internetre, utána keresni a böngészőben, honnan lehet ilyen fajtájú kutyát, lehetőleg gyorsan beszerezni. Persze legyen olcsó is, hiszen ha már sikerült a szülőket rávenni a kiskutyára, nem akarom elijeszteni őket csillagászati összegekkel. Legyen a kis husky kék szemű, mert az csodálatosan szép, esetleg fekete-fehér színű, mint egy mesebeli szánhúzó. Olyan kenneleket néztem végig, ahol éppen van eladó kiskutya, fel is hívtam hármat. Kettőnél kaptam is időpontot a látogatásra, rákérdeztem a törzskönyvre is: az egyik helyen akkor adtak volna törzskönyvet a kiskutyához, hogyha kétszer annyit fizetünk érte – gondoltam miért fizetnék kétszer annyit ugyanazért a kutyáért, nekem csak hobbi céljára kell. A másik helyen megnyugtattak, hogy a szülők törzskönyvesek, de a kiskutyáknak sajnos nincsen. Sebaj, gondoltam minek az, ugyanúgy lehet szeretni a törzskönyv nélküli kutyát is. Valamelyik kynológiai egyesület honlapján is fel volt tüntetve tenyésztőként a hölgy, gondoltuk akkor nagy baj nem lehet.
A kép csak illusztráció

Már másnap elmentünk kutya-nézőbe, hiszen a hölgy azt mondta a telefonba, hogy „ha kék szeműt akarnak, siessenek, mert azokat most nagyon viszik”. Leutaztunk hát a „tenyészőhöz”, az udvarban 10 gyönyörű husky látványa fogadott minket. Barátságosak voltak nagyrészt, volt 1-2 kutya, aki az árnyékban fekve éppen csak a fejét emelte fel. A kiskutyák egy ólban voltak elzárva az idősebb kutyáktól, „nehogy azok bántsák őket”. Az eladó kiskutyák hat hetesek voltak, azonban az anyjuk sem közelíthette meg őket. A 2 négyzetméteres ólacskában volt négy darab hat hetes, és pár nyolc-tíz hetes kölyök. A nyolc-tíz hetes kölykök a sarokba fordulva, vagy az ólacska másik végébe húzódva, bizalmatlanul figyeltek minket. A kicsik lelkesen jöttek felénk, a mancsaikat nyújtogatták. Koszosak voltak, szegények kénytelenek voltak maguk alá piszkítani, ami belekenődött a bundájukba. Kiválasztottunk egy édes kis szőrgombócot, akit megfürdetett a „tenyésztő”, majd pár mondat kíséretében útjának eresztett.

Hazaértünk a csöppséggel, a bajok szinte azonnal kezdődtek: a kicsinek megy a hasa. Felhívtuk a hölgyet, hogy ez normális jelenség-e. Megnyugtatott, hogy persze, a kiskutyáknak 1-2 napig mindig megy a hasuk az új gazdinál. Egyébként is, a kiskutyák sokáig puding állagút kakilnak, ne aggódjunk. Tápot nem kaptunk a kutyushoz, a márkát, amit a „tenyésztő” adott nekik, Pesten nem lehetett kapni. Vettünk neki prémium minőségű bébi ételt, hiszen ennyi idős kutyáknak szinte nem is árulnak még száraz tápot. A második napon már nagyon aggódtunk, a hasmenés nem akart elmúlni, így ellátogattunk az állatorvoshoz.

Az orvos szinte elhűlt, mikor a kezébe vette a hat hetes csöppséget – első kérdése volt, hogy a gyeptelepről hoztuk-e el. Kiderült, hogy a nagy pocak, amit mi „baba hájnak” néztünk, pókhas volt. A kiskutya éhezett, tele volt férgekkel, az oltási könyvben, amit kaptunk hozzá, össze-vissza szerepeltek az oltások és féreghajtások címkéi, rossz sorrendben, oltásból „természetesen” csak az első. Megkapta a féreghajtásokat, diétára lett fogva. Teltek a napok, de a hasmenés csak nem múlt el. A székletmintából kiderült, hogy egy olyan különleges fajta élősködő van a kiskutyában, amit csak antibiotikumos kezeléssel lehet kiirtani belőle. Nagyon féltünk, hogy a kezelés tönkre teszi majd az emésztőrendszerét, ez valós veszély volt, de nem tudtunk mást tenni. A kutya szervezete nem szívta be a tápanyagot, vitaminokat, abban az időszakban, amikor hetente szinte meg kellett volna kétszereznie a súlyát. Borzasztóan sovány volt, a bőre cserepekben hullott le róla, kínzóan viszketett szegénynek. Heti kétszer mostuk speciális samponnal, hogy enyhítsünk a fájdalmán. Írtam a „tenyésztőnek”, hogy szóljon a többi kutyus gazdájának (a kutyámnak kilenc testvére volt), figyelmeztesse őket az élősködő veszélyére, hiszen az állatorvos biztosított minket, hogy az összes egy helyiségben tartózkodó kutya megkapta. Mi a kutyánk helyét disznópörzsölővel égettük fel, nehogy visszafertőződjön. Azt a választ kaptam a hölgytől, hogy sajnos nem tudja a gazdik elérhetőségét, és amúgy is, a kutyák nagy része külföldre ment. Egyet megtartott közülük, ezért érdeklődött, milyen gyógyszert kell neki adni. Egy hét múlva ismét írt, hogy mennyibe kerül ez a fajta antibiotikum. Két hét múlva azt a hírt kaptam, hogy a kiskutya elpusztult...

Szépen kikezeltük a férgeket a kiskutyából, pár hónap alatt fel is hízott a rendes súlyára. A későbbiekben kiderült, hogy allergiás a darázscsípésre – egyszer majdnem elvesztettük a kicsit emiatt. A drága kelezések, vitaminkúrák és gyógytápok után a kutyának sikerült behoznia a lemaradását, azonban ennél egy sokkal nagyobb bajjal kellett szembenéznünk.

A kutya félős agresszív jeleket mutatott a tálnál már aznap, hogy hazahoztuk. Etetésnél szinte belebújt a tálba, falta az ételt, remegett, úgy megfeszítette a kis testét. A farkát mélyen maga alá húzta. Pár napja lehetett nálunk, amikor először rám morgott – evés közben belelógott a farkincája a vizes tálba, azt próbáltam kiszedni neki. Olyan élesen morgott, mint egy vadállat, képes volt megijeszteni ezzel a hanggal, a hét hetes kiskutya. Mivel tele volt a kutyus feje hegekkel, mikor hazahoztuk, úgy gondoljuk az történhetett, hogy az alomtársak nem engedték ételhez jutni, bántották, amikor evett, így most attól fél, hogy bántani fogjuk. A „tenyésztő” egyébként önetetést alkalmazott a kicsiknél, ami annyit jelent, hogy reggel betett az ólba nagyon sok ételt, azt felöntötte vízzel (külön nem tett nekik, mert az „mindig kiborítják”), rájuk zárta az ajtót, és egyen, aki tud. Egy kiképző barátunk tanácsára hetekig kézből etettük a kiskutyát, hogy megjöjjön a bizalma. A kutyus cseperedett, a probléma megmaradt. Cesar Millan módszerétől kezdve (profi kiképzők segítségével) a tükör módszerig rengeteg féle „kezelést” kipróbáltunk, rengeteg tenyésztővel, tapasztalt kutyással beszéltünk, felfogadtunk több szakembert, de tökéletesen segíteni egyik sem tudott.

A kutyám a legjobb barátom, imádok vele lenni, napi többször sétálunk, sokat futunk, kirándulunk, általa rengeteg jó barátot szereztem, rengeteg új dolgot kipróbáltam. Egy csodálatos, jól nevelt kutya, hiszen bébi kora óta nagy gondot fordítunk a nevelésére, kimozgatására, testi-lelki igényeit próbáljuk maximálisan kielégíteni. Hihetetlen dühöt érzek, amiért ilyen kapkodó, meggondolatlan, buta módon hagytam, hogy elragadjon a szenvedély: „nekem MOST kell kutya, mindegy honnan, mindegy kitől, csak hadd tartsam már a karjaimban”. Mostanra egyértelművé vált számomra, hogy egy szaporító „áldozata” lettem, és hogy arra vetemedtem, hogy megtámogatok egy ilyen embert. Több gazdával beszéltem, akik ugyanonnan hoztak kutyát, mint én, és a legkülönbözőbb panaszokat sorolták fel: here problémák, férgek, emésztőrendszeri problémák, viselkedési devianciák. Mint kiderült, a kennel kutyái menhelyekről lettek elhozva, és úgy lettek tovább tenyésztve. Hihetetlen felelőtlen módon a „népszerű”, fekete-fehér, tiszta fehér szuka kutyák minden egyes tüzelésükkor be vannak fedeztetve, évente kétszer hoznak le tíz kiskutyás almokat. Mindezt úgy tűnik, probléma nélkül lehet művelni, hiszen az almok folyamatosan, nyilvánosan meg vannak hirdetve az interneten, van, hogy egy hónapban három is. Egyértelmű, hiszen rengeteg visszajelzést kapott már, hogy a szaporító tisztában van az általa művelt tevékenység következményeivel, a beteg kiskutyákkal, amiket a gazdiknak elad, és azzal, hogy a saját kutyáit gyakorlatilag kínozza ezzel az életmóddal. Haragot érzek magammal szemben és vele szemben is, hiszen a nagyszerű kiskutyámmal sosem teljesedhet ki a viszonyom, a kölyökkor borzalmas emlékei, a harapások, a földre nyomások, a sok sikertelen módszer és próbálkozás mély nyomot hagyott mindkettőnkben. Mára már sokat haladtunk előre a probléma megoldása terén, azonban én 100%-os javulásban nem reménykedem.

Kérek mindenkit, aki kutyát vesz, főleg, aki ilyen speciális fajtába szeret bele, hogy mindig fordítson nagy gondot a megfelelő tenyésztő kiválasztására, és higgyen az intő jeleknek. Az összeg, amit a kutyám testi-lelki rehabilitációjára költöttünk, bőven behozta már egy kiváló minőségű kutya árát. Az egészséges, lelkileg kiegyensúlyozott kölyökkor élményét azonban nem lehet pénzben mérni."


A cikk célja az emberek figyelmének a felhívása a veszélyre. Hiszen ugyanez az eset akármelyik szaporító tevékenysége folytán megtörténhetett volna és abban is biztos vagyok, hogy nem egy elszigetelt esetről van szó . Ha többen olvassák a cikket, talán meggondolják, hogy honnan vásároljanak kiskutyát. Valamelyik végén meg kellene fogjuk az ördögi kört. Ha nincs kereslet, nincs szaporítás sem.

Wufff! Beszéltem :)


Tíz éve ugyanúgy hiányzol, Phoebe ...

3600 nap, 120 hónap, tíz év ... ennyi idő telt el azóta, hogy elmentél, és még mindig könny szökik a szemembe ha rád gondolok, Phoebe. Sok...