Amikor nem akarok már tenyésztő lenni - Második rész

Ahogy a múlt heti cikkben olvashattátok, úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tenyésztői munkát. Számos oka van a döntésünknek, az emberi dolgokról már beszéltem, jöhet a következő téma.

A kutyakiállítások

A kutya kiállítások világa az utóbbi években sajnos nagyon megváltozott, mégpedig olyan irányba, ami nekem már nem fér bele a saját értékrendembe.

A tenyésztéshez pedig szorosan hozzátartoznak a kutyakiállítások, hiszen ezeken a megmérettetéseken kapunk visszajelzést a tenyésztői munkánkról. Illetve jó esetben, ennek így kellene lennie... Azért visszük el a kutyánkat a kiállításra, hogy ott egy szakértő véleményt mondjon róla, de mégis sokszor azt tapasztalom, hogy a "szakértő" felkészületlen, nem igazán érdekli a fajta sorsa, jövője. Persze mondhatjuk, hogy ez egy szubjektív sport, a bíró a neki tetsző kutyát hozza ki nyertesként és nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni a döntést. Ez így is van. Ugyanakkor, ha a bíró a fajta standard alapvető részleteivel sincs tisztában, akkor azt hiszem joggal fogalmazódik meg az emberben a kérdés, hogy most tényleg ezért fizettem ki 8-10000 Ft nevezési díjat? Úgy gondolom, hogy ehhez nagyban hozzájárul az, hogy már nincs leíró bírálat, azaz a bíró nem köteles lediktálni es aláírni a saját véleményét. Ezzel egyrészt a hozzáértő bírók konstruktív kritikája elvész, másrészt nagyban növeli a nem hozzáértő, felkészületlen bírók számát, hiszen nincsen semmi következménye annak ha a standardet nem ismeri. 

Ugyanakkor tény, hogy ott kell lenned a kiállításokon, már csak ezért is, hogy láss és hogy lássanak, hogy találkozz a többi tenyésztővel, beszélgess velük, hogy megnézd élőben is a kutyákat, ne a csak a Facebookra feltöltött képek alapján alkoss véleményt róluk, vagy netán dönts arról, hogy hogy ki lesz a következő alom apukája. És hát az elért címek is számítanak, keresettebbek egy sokszoros győztes kutya kölykei, mint, aki csak tenyészszemlével rendelkezik.

Majd 30 éven keresztül rendszeresen jártunk kutya kiállításokra, és ha hiszitek ha nem, én 30 év után is ugyanolyan izgalommal léptem be a ringbe minden egyes alkalommal. Sőt már a kiállításra érkezéskor beindult várakozással teli izgalom, ezt a lányaim, tenyésztőtársaim tudják a legjobban ;) Szerettem, élveztem minden pillanatát! Abban is biztos voltam, hogy én bizony 60-70 évesen is fel fogom vezetni a kutyáimat, majd letámasztom a botomat a ring bejáratánál, és a tőlem telhető legjobb módon bemutatom a kutyámat a bírónak és a közönségnek. Aztán ha végeztem, majd a lányaim visszatámogatnak a kemping székemhez :D

De nem így lesz. Szeretett világomból elüzletiesedett piactér lett, handlerek futnak egyik ringtől a másikig, hogy sikerüljön minden elvállalt kutyát felvezetni, hiszen ez jelenti a fizetést. Az esetek jó részében handlerek nyernek, nem pedig a kutyák és akik épp most kezdenének kutyájukkal kiállításokra járni, már meg sem próbálják maguk elsajátítani, hogyan is kellene szépen felvezetni a kutyájukat, hiszen látják, hogy labdába sem rúgnak a rengeteg profi, félprofi stb. handler között. A fajtacsoportok bírálatára egyre kevesebb fajtagyőztes kutyával maradnak ott a gazdik, mert nem látják értelmét. A kiállításnak ez a szakasza már egyre inkább a handlerekről szól. 
A handler ritkán mélyül el az általa felvezetett fajták jövőjében, elvégzi a feladatát, átadja az elnyert díjat a gazdinak, a gazdi kifizeti a kialkudott összeget a handlernek és ennyi. Már ha ott van egyáltalán a gazdi ... Nem ritkán a handlerek egy egész csapat rájuk bízott kutyával érkeznek a kiállításra, s a gazdi sms-ben értesül arról, hogy mit sikerült nyerni.

Természetesen mindezt kissé sarkítva írom le, azért, mert azt szeretném kihangsúlyozni, hogy mik azok a dolgok amelyek engem zavarnak, számomra elfogadhatatlanok. Vannak kivételek, ismerek pár olyan handlert, akiről tudom, hogy lelkiismeretes, szépen bánik a kutyákkal, akkor is ha azok éppen nem akarnak együtt működni. Ettől függetlenül soha nem voltam és nem is lennék képes senkire rábízni a kutyáimat úgy, hogy én nem vagyok ott. Soha nem tudnám megbocsájtani a handlernek ha nála történne valami a kutyámmal de főképp magamnak nem lennék képes megbocsájtani, hogy másra bíztam a szeretett kutyámat, s mindezt egy nyavajás kiállítási cím miatt.

Megismétlem, vannak kivételek, de sajnos jelenleg is hónapok óta rémálmaim vannak egy külföldi handler miatt, aki napokra otthagyott egy autóban, szűk szállítódobozba zsúfolva két kutyát ... a végeredményt ugye nem kell elmondjam :( És sajnos ilyen és ehhez hasonló esetek rendszeresen történnek, s legtöbbször azt látjuk, hogy a vétkesek élik tovább az életüket, sőt gond nélkül találnak olyan embert, aki ezek után is rájuk bízza a kutyáját :(

A kutya bemutatása, felvezetése megtanulható! Erre az egyik legjobb példa, Klári, a fogadott lányom. Élete első kutyájával Sky-al, kezdett el kiállitásokra járni, mégis saját felvezetéssel több Champion és BIS címet nyertek együtt. Csak üljünk oda egy kiállítási ring mellé és figyeljünk! Nézzük meg ki mit csinál, vonjuk le a következtetéseket és gyakoroljunk! Beszéljünk nálunk tapasztaltabbakkal, kérjünk tanácsot. Ha van szemünk a fajtához, ha tudjuk, hogyan is néz ki az ideális Husky, akkor miért adnánk ki a kezünkből a tenyésztői munkánk megkoronázását? Nekünk a kutya tulajdonosának, netán tenyésztőjének a kisujjunkban kellene, hogy legyen az adott kutya minden erénye és hibája, így nincs nálunk jobb ember erre a feladatra.

A lányaim egészen kicsi koruktól kezdve jöttek velem kutyakiállításra, alig várták, hogy végre elérjék azt a kort, hogy a junior handlerek versenyén induljanak. És tanulták a felvezetést, készültek a kiállításokra és versenyeztek folyamatosan. Hiszem és vallom, hogy mint bármilyen más sport, a kutyázás, a kiállításokon történő felvezetés is nagyon sokat ad a gyerekeknek. Kötelességtudatra, felelősségvállalásra neveli őket, megtanítja őket, hogy tiszteljék az "ellenfeleiket", hogyan fogadják a győzelmet, és, hogy hogyan kezeljék a bukást és az esetleges igazságtalanságokat. Mert, hogy bizony abból is van bőven.

A mai tenyésztők, kiállítók többsége azonban nem adja meg magának az időt és a lehetőséget a tanulásra, a fejlődésre, gyorsan akarnak a csúcsra érni. Biztos hallottátok már ezt: nem a cél a fontos, hanem az odavezető út! Számomra pedig a munkának akkor van igazán értéke, ha mi magunk tettünk meg mindent érte, ha bár sokszor megbotlottunk és elestünk, de újra és újra  felálltunk, ha minden reggel úgy tudunk a tükörbe nézni, hogy tudjuk, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

Wuff! Beszéltem!