When the shit hits the fan - azaz amikor már nem akarok többé tenyésztő lenni - Első rész

Nem ok nélkül némult el a blog pár hónapra ... nagyon nehezen szántam rá magam ennek a cikknek a megírására... egyrészt mert fáj, hogy a hobbimat, ami a szabadidőmet, gondolataimat, szívemet, lelkemet 30 éven át kitöltötte, el kell engednem. Másrészt viszont pórázmentesen, őszintén szeretném elmondani, hogy miért jutottunk családilag erre a döntésre és ehhez muszáj volt kicsit leülepítenem a gondolataimat.

Mielőtt bárki félreértené, a kutyákkal az égvilágon semmi probléma nincs! A kutyák csodálatosak!

De hát akkor miből is lett annyira elegem?

Annyiféle dolog játszott közre abban, hogy így alakult, különböző emberi, szakmai tényezők, hogy úgy gondolom, jobb ha témakörökre bontva, több fejezetben mesélem el.

Ebben az első fejezetben kezdjük az emberekkel 

1, Előfordul, hogy a gazdijelöltek nem teljesen őszinték

Nem szeretném többet idegen emberekre bízni a kiskutyáimat, nem szeretnék aggódni amiatt, hogy vajon tényleg minden úgy igaz, ahogy bemutatták magukat? Nem szeretném folyamatosan ismételgetni mindazt, amit írásban összeállítottam és már jó előre elküldtem a gazdijelölteknek, s amely írásos anyag gyakorlatilag épp csak arra nem képes, hogy nyakörvet adjon a kiskutyára és megsétáltassa. Segítek én bármiben és bármikor, ha szükség van rám, de azt egyre nehezebben tolerálom, ha úgy érzem kihasználnak, ha nem figyelnek oda arra, amit mondok, ha rájövök, hogy nem őszinték velem. Nem akarok csalódni, nem akarok a már egyszer gazdára lelt kis és nagy kutyáknak új, másik gazdit keresni, nem akarok mások felelőtlensége miatt kellemetlen helyzetbe kerülni.

Még mielőtt bárki azt gondolná csupa rossz tapasztalat vezetett idáig. Nem. Nagyon-nagyon sok jó emberrel hozott össze a sors, sok gazdival kötöttem életre szóló barátságot, több olyan gazdi-barát van, aki két, három kiskutyát is hazavitt már tőlünk, sőt olyan is van, akinek sajnos már rég nem él a kutyája, de azóta is baráti kapcsolatot ápolunk.

Hálás vagyok azok az embereknek, akik igazi, jó gazdiként viselik gondját a kutyagyerekeinknek, akik 15 év után is tartják velünk a kapcsolatot, akik rendszeresen beszámolnak a kutyusuk életéről.

Viszont az a helyzet, hogy ha csak egy-két gazdival kapcsolatosan kell csalódnom, én már azt is nehezen viselem. Rosszul esik, hibáztatom magam, hogy észre kellett volna vennem, hogy nem ők az álomgazdik, sajnálom, féltem a kutyát, hogy mi lesz vajon a sorsa, és megőrjít a tehetetlenség.

Emberileg azt hiszem ennyi indok is bőven elég lenne, nem?

Pedig van még bőven ...

A közel 30 év alatt sok tapasztalatot szereztünk, többségben nagyon jó tapasztalatokat hiszen különben nem valószínű, hogy most itt ülnék és ezt a cikket írnám. Ez a bejegyzés viszont most sajnos inkább a negatívumokra épül, hiszen ezek vezettek a mostani döntésünkhöz.

2, A tenyésztők sem mindig becsületesek 

Minden egyes fedeztetést, új vérvonalú kutya vásárlást nálunk hosszas tájékozódási szakasz előz meg, ami nem ritkán akár fél évig, egy évig is tart. Beszélgetünk vagy levelezünk, kérdezősködünk, képeket, videókat kérünk. Ez idő alatt bőven lenne alkalom például arra, hogy a nagynevű tenyésztő elárulja, hogy az általa megvételre kínált kutya sajnos félős, és ne akkor szembesüljek ezzel a ténnyel amikor már keresztül utaztam érte a fél világot. A kutyát végül (sajnos) hazahoztam, bíztam abban, hogy mivel állítólag egy kellemetlen élmény hatása miatt fél a kutya, sikerülhet őt rendbehoznunk. Közel egy évig küzdöttünk érte, annyit foglalkoztunk ezzel az egy kutyával, hogy már lelkiismeret furdalásom volt a többi kutyám miatt, hogy miért mindig ezt az egy kutyát viszem magammal mindenhova. S amikor végül beláttuk, hogy bármennyire is szeretnénk, sajnos nem tudjuk a kutya félelmét feloldani, és szerettük volna visszaadni a tenyésztőnek, mi lettünk a föld leggonoszabb emberei, sőt azt terjesztette rólunk, hogy mi bántunk rosszul a kutyával, bántottuk, miattunk lett félős. Igaz, hogy ő ahelyett, hogy hazavitte volna a kutyát, vissza az erdőbe, ahol biztonságban érzi magát, inkább még elpasszolgatta még ide-oda Európában, hátha tud egy kis pénzt szerezni belőle :(

Vagy egy másik: amikor a megbeszélt fedeztetésre külföldre kiérkeztünk, azt láttuk, hogy a kiszemelt kan farka a tövétől a végéig be van kötve, amire az ugyancsak neves tenyésztő azt mondta, hogy sajnos a kutya kirágta a farkát, ezért kellett bekötni. Rendben, elfogadtuk a magyarázatot. Viszont talán nem csoda, ha kicsit dühösek voltunk, mikor évek múlva megtudtuk, hogy a kutya farkát korrekciós műtéttel igazították olyanra, amilyet a standard elvár. Nálunk szerencsére nem jelentkezett a kiskutyáknál faroktartási probléma, talán azért, mert ilyen téren stabil háttérrel rendelkezett a mama kutya.

Azt sem kívánom senkinek, amikor a cseperedő kiskutyákban gyönyörködve, valaki, akinek a fedező kanhoz erős kötődése van, megkérdezi, hogy a herécskéje meg van-e minden kölyöknek? Mert hogy a papa kutya ágán ez probléma lehet .... MI???? Ezt most kell megtudnom? Most mikor a kicsik már 5 hetesek? Nem akkor kellett volna ezt megemlíteni, amikor még a fedeztetés lehetőségéről egyeztettünk? Mondanom sem kell a következő hetekben igen nagy gyakorlatra tettem szert a kiskanok heréinek kitapogatásában, a végén már teljes megadással tűrték (egyébként rendben lejött minden golyócska).

Hasonló eset az is, amikor 3-4 hetes kiskutyák fogazatát vizsgálva értelmet nyer az a félmondat a fedeztetési szerződésben, hogy a kan tulajdonosa nem vállal felelősséget a foghibáért ...

3,   Közös célok helyett érdekbarátságok, őszinte kérdések helyett pletykálkodás, egymás kibeszélése

Lehet naiv vagyok, de én úgy képzelem, hogy a tenyésztőket az általuk tenyésztett fajta össze kellene fogja, nem pedig széthúzza. Minden amit tenyésztőként teszünk, az a fajta érdekében, minőségnek megőrzése érdekében kell(ene), hogy történjen, nem pedig önös érdekek mentén. De mivel sajnos pénz, haszon, hírnév is hozzátartozik, az emberi gyarlóság ugyanúgy jelen van a tenyésztők közt, mint az élet más területein.

Tenyésztő bárki lehet, nem kell semmiféle tudásról, képességről tanúbizonyságot tenni. Ez viszont oda vezet, hogy a tenyésztők és a hozzá szorosan kapcsolódó kutyakiállítások világa olvasztótégelye lett a legváltozatosabb képzettségű, intelligenciájú embereknek. Az elmúlt sok év alatt pedig egyre erősödött bennem az a felismerés, hogy a többség olyan emberekből áll, akik a magánéletükben, a munkájukban nem találják meg az örömet, és a sikereket.
A tenyésztők ahelyett, hogy beszélnének egymással, kérdeznének, inkább összebeszélnek, pletykálkodnak egymásról, pedig előbb utóbb minden pletyka, minden hazugság körbeér.

Na most egy ilyen világban kell magunknak olyan tenyésztőket, partnereket találnunk, akikben akár csak-egy alom erejéig is, de bízni tudjunk ... Én alapvetően optimista ember vagyok, úgyhogy az embertársaimba vetett bizalom sem esik nehezemre. Ugyanakkor számtalan olyan esetünk volt, amelyek következtében a tágra nyitott ajtóm az évek alatt egyre jobban bezárult, pedig ez annyira nem én vagyok. 

1   4, Na és a szaporítók es az áldozataik

Részben ide kapcsolódik az a téma is, hogy mekkora gondot jelentenek Magyarországon a szaporítók. Mondhatnám, hogy nem az én gondom, hiszen egyetlen kutyám sem kötött ki menhelyen. Mégis számtalan megkeresés érkezik hozzánk e-mailben, telefonon, facebookon olyan emberektől, akik szaporítóktól vásároltak kutyát, viszont valamilyen problémára derült fény a kiskutyával kapcsolatosan és tőlünk kérnek segítséget a megoldásában. Segítünk bárkinek szívesen, de sajnos sok olyan helyzet volt már, amikor le kellett nyelnünk a tehetetlen dühöt, a csalódottságot, hogy hogyan lehetnek emberek ennyire gondatlanok, figyelmetlenek, buták. Hogyan mondhatják azt, hogy csak 20-40 ezer forintot szánnak a kiskutya vásárlásra, hiszen ez "csak" egy kutya! Ha új TV, mosógép, okostelefon vásárlásra kerülne sor, akkor persze megnéznék, hogy milyen márka, mennyire ismert, milyen garanciák vannak hozzá stb. Egy ilyen eszköz sok esetben csupán 3-5 évig használható, a kutya meg családtag, aki 10-15 évig lesz hű társunk, mégis spórolni akarunk rajta. Szélmalomharcnak érzem az egészet, és sajnos az utóbbi években nemhogy javult volna, csak tovább romlott a helyzet.

Aki élőlényekkel, állatokkal akar foglalkozni, annak el kell fogadni azt is, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudunk mindent az irányításunk alatt tartani. Vannak sajnos örökletes betegségek, és mi amire csak lehet szűrünk és a szűrést elvárjuk a fedező kanok gazdáitól is. Viszont szűrés jelenleg még nincs minden betegségre és mivel sajnos az emberi gyarlóság itt is erősen jelen van, ez csak tovább nehezíti a problémák elkerülését.

De legyen ez inkább egy külön téma ...

Wuff! Beszéltem!

Hogy miért is kezdtem bele a blogírásba?

Az egyik legfőbb oka az, hogy örömet találok abban, ha segíthetek másoknak és mivel a kutyák nagyon fontos szerepet töltöttek be mindig is az életemben, a kutyákkal kapcsolatos tapasztalataimat különösen szívesen osztom meg.
Másrészt 30 év nagyon sok idő, ennyi idő alatt annyi történet, élmény és tudás halmozódott fel bennem, hogy ha mindezt nem mesélem el félő, hogy egyszer csak szétrobbanok. 😊

Harmadrészt pedig számos olyan terület van a kutyatartás, kutyatenyésztés, táplálás terén, ahol bizony rengeteg téveszme terjed, hogy azt gondoltam én bizony őszintén elmondom mindenkinek, akit érdekel, hogy mit gondolok ezekről.

Hogyan is kezdődött el az én kutyás életem?

Még a szüleimmel laktam, de már családi házban, így végre valahára egymás után jöttek a befogadott kutyusok. Németjuhászkeverék, Foxi keverék majd egy Ír szetter. De az igazi saját kutya, amelyet kölyökkorától fogva én nevelhetek fel, még váratott magára egészen addig, míg egy képeslapon látott gyönyörű Szibériai Husky el nem rabolta a szívem. Gyönyörű, ferde metszésű, kifejező szemek, pajkos, huncut tekintet, sűrű, ránézésre is ölelni való bunda! Úgy éreztem nincs még egy kutya fajta, amely ehhez a szépséghez fogható. Abban a pillanatban megpecsételődött a sorsom, bár biztos voltam benne, hogy ilyen kutyát itt Magyarországon biztosan nem lehet venni. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy ha egyszer végre valóra válhat az álmom és tenyésztő lehetek, akkor csakis ezzel a fajtával szeretnék foglalkozni.

És hát milyen sors? Alig pár hónappal később a Kutya újságban egy kétoldalas cikk jelent meg Jankovics Attiláról, aki a Szibériai Husky fajtát meghonosította Magyarországon. Gondolhatjátok … rögvest felvettem a kapcsolatot Attilával és feleségével, Ildikóval. Mivel épp nem volt eladó kiskutyájuk én magam is beleestem a „márpedig nekem mihamarabb kell a kiskutya” szindrómába, így két másik tenyésztőt is meglátogattam, de ezekben a tenyészetekben mintha teljesen más fajtával találkoztam volna, azok a kutyusok nem is hasonlítottak az Attiláéknál látott kutyákra, a képeslapon látott kutyára meg aztán végképp nem. Így végül pár hónap várakozás után, 1988 decemberében vittem haza Attiláéktól első Szibériai Huskymat, Amulett Incát.
Akkoriban nagyon nehéz volt ezzel a fajtával kapcsolatosan tájékozódni. Internet még nem volt, a polcomon sorakozó kutyás könyvek pedig csak néhányban tettek róla pár szavas említést. Így azt is be kell, hogy valljam, hogy Inca érkezése amekkora örömet okozott, legalább annyi problémát is. 

Mai tudásommal a következőképpen foglalnám össze a fajta tulajdonságait:

A Szibériai Husky egyike a legősibb kutyafajtáknak, szépsége, kedvessége, gyermekszeretete, gyorsan népszerűvé tette világszerte. Azonban szánhúzó mivolta felruházza számos olyan tulajdonsággal is, melyek mégsem teszik mindenki számára ideális társsá. Hihetetlen mennyiségű energia buzog benne, égeti a vágy, hogy fusson, független jelleme képtelenné teszi arra, hogy szolgamód lesse gazdája minden óhaját. Igényli az aktivitást, a társaságot, azt szereti, ha a középpontban lehet. Mindebből adódóan a Husky csak azoknak ajánlható, akik szeretnek sportolni, jó adag humorérzékkel és türelemmel vannak megáldva, élvezik a kihívásokat, s mindazonáltal értékelik a fajta szépségét, megértik örökségét és tiszteletben tartják eredeti funkcióját.

Ha birtokában lettem volna ennek a tudásnak, könnyebb lett volna megértenem a kutyámat. Olyan dolgokat vártam tőle, amely mind tőle, mind fajtájától teljesen idegen volt. A saját bőrömön megtapasztalva ismertem meg a fajtát, fogadtam el és szerettem bele még inkább. A Husky nem akárki kutyája, a gazdinak el kell fogadnia a makacsságát, a vadászösztönét, a szabadságvágyát, függetlenségét és a falkába tartozás fontosságát és ha mindez sikerült, élvezheti a kedvességét, humorát, eszét, fáradhatatlanságát.

Bár engem is a fajta szépsége volt az, ami magával ragadott, tenyésztőként igyekszem a gazdijelölteket, érdeklődőket mindjárt a kezdet kezdetén tájékoztatni a fajta minden tulajdonságáról. Szándékosan nem írtam rossz tulajdonságot, hiszen mindenkinek saját magának kell megítélnie, hogy az adott tulajdonság jó vagy rossz a számára.

Hát így lettem én menthetetlenül kutyás, sőt Huskys. Nem egyszerű ennek a kutyafajtának a tartása, de én nem tudok náluk csodálatosabb társat elképzelni sem :)

Hogyan kezdődött tenyésztői pályafutásom?

Nagy Teodóra vagyok, kutyatenyésztő. 30 éve foglalkozom Szibériai Husky tenyésztéssel.

Kutyás vagyok, voltam és leszek.

Hogy hogyan kezdődött? Nem emlékszem pontosan, de maximum 6 éves lehettem amikor hazacipeltem az első kóborkutyát. Ő ezt nem annyira akarta, a szüleim meg aztán végképp nem rajongtak az ötletért. Így aztán a fizikai megkutyásodásom váratott magára.

A tenyésztésről már gyerekként is határozott elképzelésem volt. Egy iskolatársam megkérdezte nem szeretnék-e kisegereket? Vannak fehérek és feketék. Természetesen rögtön igent mondtam hiszen már magam előtt láttam, ahogy az iskolában, a faluban sőt az egész országban híre megy majd, hogy „Nagy Teodóra, 6. osztályos általános iskolai tanuló sikeresen kitenyésztette a dalmata mintázatú fekete pöttyökkel borított fehér egeret!”

Lelkesen vittem haza az első tenyészpárt, s az az apróság sem vette el a kedvem, hogy anyukám igen kifejezett visongásokkal körítve jelezte, hogy ebbe a lakásba bizony be nem teszik a lábukat az egereim.

Mit volt mit tenni, kialakítottam az egereim helyét a lakótelepi házunk pincéjében. Akváriumom sem volt, de „szerencsére” találtam pár nagy üveglapot, ezekből terveztem megépíteni az egérparadicsomot. Igaz, hogy az üveglapok haza cipelése közben szereztem néhány sérülést de eltántoríthatatlan voltam. Mikor megvolt a kellő darabszámú üveglap, fogtam egy széles ragasztószalagot és egymáshoz rögzítettem őket. Szerintem, ha anyukám látta volna mit művelek, inkább mégis beengedte volna az egereket a lakásba és vett volna nekik egy kisebb akváriumot is.

Elhárult minden akadály, megkezdődhetett az érdemi munka. Minden szabadidőmet az egereim megfigyelésével töltöttem, jegyzeteket készítettem a látottakról, s hamarosan meg is született az első alom. Némi csalódással vettem tudomásul, hogy a kisegerek teljesen csupaszok, így nem tudhattam meg rögtön, hogy sikerült-e a kísérlet, de sebaj folytattam a megfigyelést. S közben sajnos szembesülnöm kellett egy tragédiával is, ugyanis a következő nap reggelén nyoma sem volt a bébi egereknek … s mivel a zárt és lefedett akváriumhoz senki nem férhetett hozzá, el kellett fogadnom csakis az egérszülők tehették… Megrendült a bizalmam, nagyon haragudtam rájuk, de gondoztam őket tovább és azon gondolkodtam, mit ronthattam el. Arra jutottam, hogy csakis az apa egér tehette, hiszen egy anya ilyet soha nem tenne. Úgyhogy amikor már láttam a mama egeremen, hogy ismét gömbölyödik elmentem az üveglap lelőhelyemre és kiválasztottam egy kisebb üveglapot, amivel két térfélre választottam az egér birtokot, s a fiút átköltöztettem.

Megszületett az újabb csupasz egér bébi csapat, s ezúttal nem ette meg őket senki, várhattam, hogy kiszőrösödjenek és én bejelenthessem a világnak a sikertörténetet. A nagy bejelentés persze elmaradt, a kisegereim között lettek fehérek, feketék de pöttyös vagy akár foltos egy sem lett. Megkaptam az első leckét az öröklődésről, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony bonyolultabb, mint gondoltam.

Egy másik komoly leckét is kaptam, mégpedig a felelősségteljes tenyésztésről. Ugyanis a szaporulatot nem volt könnyű elhelyezni. Azt hittem, hogy majd, mint amikor az iskolatársam megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e kisegereket, én is csupa hasonlóan csillogó szemű, lelkes jelentkezőket fogok találni, sőt akár előjegyzést is tudok felvenni a következő egéralomra … de nem így lett.

Az egér pedig igen szapora állat, úgyhogy szigorú szabályokat kellett bevezetnem, egér lányok és egér fiúk csak az üvegen keresztül láthatták egymást.

A tenyészetemnek egy katasztrófa vetett véget, ugyanis a nagy gonddal épített akvárium nem bírta a terhelést, az egyik üveglap kidőlt és reggel iskola előtt mikor megnéztem minden rendben van-e az egércsaláddal, az egérkéimnek hűlt helyét találtam.

Ennek már vagy 40 éve, és ki tudja, lehet, hogy a Bartók Béla-úti ház pincéjében azóta megszületett az első pöttyös egér generáció.

Na legközelebb már kutyákról lesz szó, ígérem 😉