Hogyan NE vásároljunk kiskutyát!

Az alábbiakat egy Husky gazdi osztotta meg velünk pár éve, de úgy gondolom egyrészt bármilyen kutyafajta esetében igaz lehet, másrészt sajnos ez egy örökzöld téma úgyhogy én is a létező összes fórumon megosztom, így itt a blogon is.


"Szerintem mindenki el tudja képzelni az érzést, mikor több év várakozás után eljön a pillanat: kaphatok egy kiskutyát! Ilyenkor az embernek már vannak elképzelései, nagyjából milyen legyen a kutyus, kicsi, nagy, hosszú szőrű, bolyhos, csendes, ugatós... Én husky-t szerettem volna. Tapasztalatlan kutyásként első dolgom volt felmenni az internetre, utána keresni a böngészőben, honnan lehet ilyen fajtájú kutyát, lehetőleg gyorsan beszerezni. Persze legyen olcsó is, hiszen ha már sikerült a szülőket rávenni a kiskutyára, nem akarom elijeszteni őket csillagászati összegekkel. Legyen a kis husky kék szemű, mert az csodálatosan szép, esetleg fekete-fehér színű, mint egy mesebeli szánhúzó. Olyan kenneleket néztem végig, ahol éppen van eladó kiskutya, fel is hívtam hármat. Kettőnél kaptam is időpontot a látogatásra, rákérdeztem a törzskönyvre is: az egyik helyen akkor adtak volna törzskönyvet a kiskutyához, hogyha kétszer annyit fizetünk érte – gondoltam miért fizetnék kétszer annyit ugyanazért a kutyáért, nekem csak hobbi céljára kell. A másik helyen megnyugtattak, hogy a szülők törzskönyvesek, de a kiskutyáknak sajnos nincsen. Sebaj, gondoltam minek az, ugyanúgy lehet szeretni a törzskönyv nélküli kutyát is. Valamelyik kynológiai egyesület honlapján is fel volt tüntetve tenyésztőként a hölgy, gondoltuk akkor nagy baj nem lehet.
A kép csak illusztráció

Már másnap elmentünk kutya-nézőbe, hiszen a hölgy azt mondta a telefonba, hogy „ha kék szeműt akarnak, siessenek, mert azokat most nagyon viszik”. Leutaztunk hát a „tenyészőhöz”, az udvarban 10 gyönyörű husky látványa fogadott minket. Barátságosak voltak nagyrészt, volt 1-2 kutya, aki az árnyékban fekve éppen csak a fejét emelte fel. A kiskutyák egy ólban voltak elzárva az idősebb kutyáktól, „nehogy azok bántsák őket”. Az eladó kiskutyák hat hetesek voltak, azonban az anyjuk sem közelíthette meg őket. A 2 négyzetméteres ólacskában volt négy darab hat hetes, és pár nyolc-tíz hetes kölyök. A nyolc-tíz hetes kölykök a sarokba fordulva, vagy az ólacska másik végébe húzódva, bizalmatlanul figyeltek minket. A kicsik lelkesen jöttek felénk, a mancsaikat nyújtogatták. Koszosak voltak, szegények kénytelenek voltak maguk alá piszkítani, ami belekenődött a bundájukba. Kiválasztottunk egy édes kis szőrgombócot, akit megfürdetett a „tenyésztő”, majd pár mondat kíséretében útjának eresztett.

Hazaértünk a csöppséggel, a bajok szinte azonnal kezdődtek: a kicsinek megy a hasa. Felhívtuk a hölgyet, hogy ez normális jelenség-e. Megnyugtatott, hogy persze, a kiskutyáknak 1-2 napig mindig megy a hasuk az új gazdinál. Egyébként is, a kiskutyák sokáig puding állagút kakilnak, ne aggódjunk. Tápot nem kaptunk a kutyushoz, a márkát, amit a „tenyésztő” adott nekik, Pesten nem lehetett kapni. Vettünk neki prémium minőségű bébi ételt, hiszen ennyi idős kutyáknak szinte nem is árulnak még száraz tápot. A második napon már nagyon aggódtunk, a hasmenés nem akart elmúlni, így ellátogattunk az állatorvoshoz.

Az orvos szinte elhűlt, mikor a kezébe vette a hat hetes csöppséget – első kérdése volt, hogy a gyeptelepről hoztuk-e el. Kiderült, hogy a nagy pocak, amit mi „baba hájnak” néztünk, pókhas volt. A kiskutya éhezett, tele volt férgekkel, az oltási könyvben, amit kaptunk hozzá, össze-vissza szerepeltek az oltások és féreghajtások címkéi, rossz sorrendben, oltásból „természetesen” csak az első. Megkapta a féreghajtásokat, diétára lett fogva. Teltek a napok, de a hasmenés csak nem múlt el. A székletmintából kiderült, hogy egy olyan különleges fajta élősködő van a kiskutyában, amit csak antibiotikumos kezeléssel lehet kiirtani belőle. Nagyon féltünk, hogy a kezelés tönkre teszi majd az emésztőrendszerét, ez valós veszély volt, de nem tudtunk mást tenni. A kutya szervezete nem szívta be a tápanyagot, vitaminokat, abban az időszakban, amikor hetente szinte meg kellett volna kétszereznie a súlyát. Borzasztóan sovány volt, a bőre cserepekben hullott le róla, kínzóan viszketett szegénynek. Heti kétszer mostuk speciális samponnal, hogy enyhítsünk a fájdalmán. Írtam a „tenyésztőnek”, hogy szóljon a többi kutyus gazdájának (a kutyámnak kilenc testvére volt), figyelmeztesse őket az élősködő veszélyére, hiszen az állatorvos biztosított minket, hogy az összes egy helyiségben tartózkodó kutya megkapta. Mi a kutyánk helyét disznópörzsölővel égettük fel, nehogy visszafertőződjön. Azt a választ kaptam a hölgytől, hogy sajnos nem tudja a gazdik elérhetőségét, és amúgy is, a kutyák nagy része külföldre ment. Egyet megtartott közülük, ezért érdeklődött, milyen gyógyszert kell neki adni. Egy hét múlva ismét írt, hogy mennyibe kerül ez a fajta antibiotikum. Két hét múlva azt a hírt kaptam, hogy a kiskutya elpusztult...

Szépen kikezeltük a férgeket a kiskutyából, pár hónap alatt fel is hízott a rendes súlyára. A későbbiekben kiderült, hogy allergiás a darázscsípésre – egyszer majdnem elvesztettük a kicsit emiatt. A drága kelezések, vitaminkúrák és gyógytápok után a kutyának sikerült behoznia a lemaradását, azonban ennél egy sokkal nagyobb bajjal kellett szembenéznünk.

A kutya félős agresszív jeleket mutatott a tálnál már aznap, hogy hazahoztuk. Etetésnél szinte belebújt a tálba, falta az ételt, remegett, úgy megfeszítette a kis testét. A farkát mélyen maga alá húzta. Pár napja lehetett nálunk, amikor először rám morgott – evés közben belelógott a farkincája a vizes tálba, azt próbáltam kiszedni neki. Olyan élesen morgott, mint egy vadállat, képes volt megijeszteni ezzel a hanggal, a hét hetes kiskutya. Mivel tele volt a kutyus feje hegekkel, mikor hazahoztuk, úgy gondoljuk az történhetett, hogy az alomtársak nem engedték ételhez jutni, bántották, amikor evett, így most attól fél, hogy bántani fogjuk. A „tenyésztő” egyébként önetetést alkalmazott a kicsiknél, ami annyit jelent, hogy reggel betett az ólba nagyon sok ételt, azt felöntötte vízzel (külön nem tett nekik, mert az „mindig kiborítják”), rájuk zárta az ajtót, és egyen, aki tud. Egy kiképző barátunk tanácsára hetekig kézből etettük a kiskutyát, hogy megjöjjön a bizalma. A kutyus cseperedett, a probléma megmaradt. Cesar Millan módszerétől kezdve (profi kiképzők segítségével) a tükör módszerig rengeteg féle „kezelést” kipróbáltunk, rengeteg tenyésztővel, tapasztalt kutyással beszéltünk, felfogadtunk több szakembert, de tökéletesen segíteni egyik sem tudott.

A kutyám a legjobb barátom, imádok vele lenni, napi többször sétálunk, sokat futunk, kirándulunk, általa rengeteg jó barátot szereztem, rengeteg új dolgot kipróbáltam. Egy csodálatos, jól nevelt kutya, hiszen bébi kora óta nagy gondot fordítunk a nevelésére, kimozgatására, testi-lelki igényeit próbáljuk maximálisan kielégíteni. Hihetetlen dühöt érzek, amiért ilyen kapkodó, meggondolatlan, buta módon hagytam, hogy elragadjon a szenvedély: „nekem MOST kell kutya, mindegy honnan, mindegy kitől, csak hadd tartsam már a karjaimban”. Mostanra egyértelművé vált számomra, hogy egy szaporító „áldozata” lettem, és hogy arra vetemedtem, hogy megtámogatok egy ilyen embert. Több gazdával beszéltem, akik ugyanonnan hoztak kutyát, mint én, és a legkülönbözőbb panaszokat sorolták fel: here problémák, férgek, emésztőrendszeri problémák, viselkedési devianciák. Mint kiderült, a kennel kutyái menhelyekről lettek elhozva, és úgy lettek tovább tenyésztve. Hihetetlen felelőtlen módon a „népszerű”, fekete-fehér, tiszta fehér szuka kutyák minden egyes tüzelésükkor be vannak fedeztetve, évente kétszer hoznak le tíz kiskutyás almokat. Mindezt úgy tűnik, probléma nélkül lehet művelni, hiszen az almok folyamatosan, nyilvánosan meg vannak hirdetve az interneten, van, hogy egy hónapban három is. Egyértelmű, hiszen rengeteg visszajelzést kapott már, hogy a szaporító tisztában van az általa művelt tevékenység következményeivel, a beteg kiskutyákkal, amiket a gazdiknak elad, és azzal, hogy a saját kutyáit gyakorlatilag kínozza ezzel az életmóddal. Haragot érzek magammal szemben és vele szemben is, hiszen a nagyszerű kiskutyámmal sosem teljesedhet ki a viszonyom, a kölyökkor borzalmas emlékei, a harapások, a földre nyomások, a sok sikertelen módszer és próbálkozás mély nyomot hagyott mindkettőnkben. Mára már sokat haladtunk előre a probléma megoldása terén, azonban én 100%-os javulásban nem reménykedem.

Kérek mindenkit, aki kutyát vesz, főleg, aki ilyen speciális fajtába szeret bele, hogy mindig fordítson nagy gondot a megfelelő tenyésztő kiválasztására, és higgyen az intő jeleknek. Az összeg, amit a kutyám testi-lelki rehabilitációjára költöttünk, bőven behozta már egy kiváló minőségű kutya árát. Az egészséges, lelkileg kiegyensúlyozott kölyökkor élményét azonban nem lehet pénzben mérni."


A cikk célja az emberek figyelmének a felhívása a veszélyre. Hiszen ugyanez az eset akármelyik szaporító tevékenysége folytán megtörténhetett volna és abban is biztos vagyok, hogy nem egy elszigetelt esetről van szó . Ha többen olvassák a cikket, talán meggondolják, hogy honnan vásároljanak kiskutyát. Valamelyik végén meg kellene fogjuk az ördögi kört. Ha nincs kereslet, nincs szaporítás sem.

Wufff! Beszéltem :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tíz éve ugyanúgy hiányzol, Phoebe ...

3600 nap, 120 hónap, tíz év ... ennyi idő telt el azóta, hogy elmentél, és még mindig könny szökik a szemembe ha rád gondolok, Phoebe. Sok...