A kiskutya lelki fejlődése

Itt a tavasz, s ilyenkor sokan azok közül, akik mindeddig csak tervezgették, végre rászánják magukat és úgy döntenek, hogy vesznek egy kiskutyát. Ha sikerül egy lelkiismeretes jó tenyészetből vásárolnunk, akkor jó esetben a tenyésztő elhalmoz majd bennünket sok jó tanáccsal és ha ezeken kívül bármilyen kérdés merülne fel bennünk, később is bátran fordulhatunk hozzá.

Azt tapasztalom, hogy a gazdik részéről a legtöbb ilyenkor felmerülő kérdés inkább "technikai jellegű" :D (mit eszik, mennyit, mikor vigyük állatorvoshoz, milyen oltást kell még kapnia stb.), a kiskutya lelki világa, fejlődése ritkán kerül szóba. Úgyhogy úgy gondoltam érdemes ennek is cikket szentelni :)

A kölyökkor a legizgalmasabb és egyben legkritikusabb időszak a kutyák életében. Amit ebben a korban elmulasztunk, az kihat a kutya életére, viselkedésére.

Egy jól szocializált kutya könnyen alkalmazkodik minden élethelyzethez és kellemes társaságunk lesz. Nem fél és nem reagál semmire kiszámíthatalanul vagy agresszíven, amivel a mindennapi életben találkozik. Ezzel szemben a nem megfelelően szocializált kutya nem megbízható, gyakran éppen félelemből fakadóan harap meg valakit. Sokkal nehezebb őket tanítani és általánosságban mondva sokkal kevésbé bizonyulnak kellemes társnak az életünkben. Nehezen alkalmazkodnak a hirtelen adódott helyzetekhez és akár egy rutin vizsgálat az állatorvosnál is rémálom lesz nemcsak a kutya, hanem a magunk és az orvos számára is. Ne hagyjuk, hogy ez történjen kutyánkkal és velünk! Kezdjük el kölyökkutyánk szocializálását azonnal! A kölykök legfogékonyabb életszakasza lezárul három hónapos korában, tehát még ez előtt meg kell kezdenünk a szocializálását. Minél később fogunk hozzá, annál nehezebb dolgunk lesz, annál több időnkbe, energiánkba és türelmünkbe telik, hogy olyan felnőtt kutya váljon a kiskutyánkból, akit bármikor, bárhova nyugodtan magunkkal vihetünk.

Mit tegyünk?

Gondoskodjunk róla, hogy az alábbiakban felsorolt helyzetek mind kellemes, soha nem ijesztő emlékként vésődjenek be kutyánk emlékezetébe. Ha a kölyök első találkozása egy helyzettel fájdalmas vagy rémisztő, elronthatunk mindent. Kutyánkban fóbia alakulhat ki az eset kapcsán, amely akár egész életére megmarad. Inkább lassan, óvatosan ismertessük meg a különböző helyzetekkel, minthogy kapkodva hibát kövessünk el.

• Hívjunk meg barátokat magunkhoz, hogy megismerkedjen velük a kiskutyánk. Legyen köztük férfi, nő, idős ember és kisgyerek is
• Látogassunk meg vagy hívjunk meg magunkhoz barátságos, egészséges, oltott felnőtt kutyákat, kölyökkutyákat, akik ismerten barátságosak más kutyákkal
• Vigyük el kiskutyánkat magunkkal bevásárlóközpontokba, aluljáróba, sétáljunk zajos iskolaudvar felé, egyszóval olyan helyekre, ahol sok ember és különböző zajok vannak. Ha aggódunk az oltások hiánya miatt, ölben is vihetjük, lényeg, hogy lásson, halljon, tapasztaljon.
• Menjünk el kiskutyánkkal rövid autó utakra, engedjük, hogy kutyánk az ablakon keresztül figyelje a mozgó világot
• Tegyünk le a szobában egy kinyitott esernyőt, táskát, dobozokat, porszívót és bíztassuk arra, hogy ezeket a tárgyakat megvizsgálhassa, megszagolgassa
• Szembesítsük furcsa helyzetekkel a kiskutyát: tegyünk egy széket, vasalódeszkát a földre felborítva, majd következő nap rendesen felállítva
• Ismertessük meg a kicsit különféle zajokkal. A nagyon hangos, éles, kellemetlen zajokkal először csak megfelelő távolságból ismerkedjünk, később fokozatosan egyre közelebb vihetjük hozzá a kutyát
• Szoktassuk hozzá a kiskutyát a fésülgetéshez, fürdetéshez, körömvágáshoz, ahhoz, hogy megnézegetjük a fogait, füleit és egyéb testrészeit. Nyissuk ki a száját, kukkantsunk bele :) Ez egy gyakori mozzanat lesz amúgyis ha végre utcára is vihetjük a kicsit, ugyanis a kiskutyák porszívóként fogják felszedni az utcán talált szemetet, papírzsebkendőt, úgyhogy nem árt rutint szereznünk.
• Tanítsuk meg lépcsőn fel- és lefele közlekedni (felfelé általában könnyen megy, de lefelé...???)
• Fokozatosan szoktassuk hozzá mindenhez, amit szeretnénk, hogy ismerjen (tömegközlekedés, egyéb állatok, kerekesszék stb.)

Mit ne tegyünk?

• Amíg az alap oltásokat nem kapta meg a kicsi, ne vigyük kiskutyánkat ismert és közkedvelt kutyafuttatóba, és egyéb olyan helyre, ahol sok kutya van. Ne hívjunk meg magunkhoz olyan kutyákat közös játék, ismerkedés céljából, akiket nem ismerünk jól, nincsenek rendszeresen oltva vagy esetleg betegnek látszanak
• Ne jutalmazzuk az ijedt viselkedésért. Maradjunk nyugodtak, de ne dicsérjük, ne vígasztaljuk. Teljesen normális ha a kölyök visszafogottan, óvatosan közelít új dolgokhoz, ismeretlen tárgyakhoz, állatokhoz, emberekez.
• Próbáljuk elkerülni a félelmetes, ijesztő esetleg fájdalmas tapasztalatokat
• Ne erőszakoljuk rá a kiskutyára az új helyzeteket. Legyünk mellette, hívogassuk, bíztassuk, de ne lökjük soha erőszakkal az ismeretlen dolog felé. Az a dolgunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a számára, hogy az új dolgokkal megismerkedjen
• Ne szervezzük túl sűrűre a kiskutya szocializációs programját. A kiskutyáknak sok pihenésre, alvásra van szüksége. Sokkal hasznosabb, ha gyakori, rövid gyakorlatokat tartunk a kicsivel, mintha egy nap alatt szeretnénk vele mindent megismertetni
• Ne várjunk a kölyök szocializációjával! Kezdjük el azonnal! Minden napért kár, amit kihasználatlanul hagyunk.

Wuff! Beszéltem :)

Hogy miért is kezdtem bele a blogírásba?

Az egyik legfőbb oka az, hogy örömet találok abban, ha segíthetek másoknak és mivel a kutyák nagyon fontos szerepet töltöttek be mindig is az életemben, a kutyákkal kapcsolatos tapasztalataimat különösen szívesen osztom meg.
Másrészt 30 év nagyon sok idő, ennyi idő alatt annyi történet, élmény és tudás halmozódott fel bennem, hogy ha mindezt nem mesélem el félő, hogy egyszer csak szétrobbanok. 😊

Harmadrészt pedig számos olyan terület van a kutyatartás, kutyatenyésztés, táplálás terén, ahol bizony rengeteg téveszme terjed, hogy azt gondoltam én bizony őszintén elmondom mindenkinek, akit érdekel, hogy mit gondolok ezekről.

Hogyan is kezdődött el az én kutyás életem?

Még a szüleimmel laktam, de már családi házban, így végre valahára egymás után jöttek a befogadott kutyusok. Németjuhászkeverék, Foxi keverék majd egy Ír szetter. De az igazi saját kutya, amelyet kölyökkorától fogva én nevelhetek fel, még váratott magára egészen addig, míg egy képeslapon látott gyönyörű Szibériai Husky el nem rabolta a szívem. Gyönyörű, ferde metszésű, kifejező szemek, pajkos, huncut tekintet, sűrű, ránézésre is ölelni való bunda! Úgy éreztem nincs még egy kutya fajta, amely ehhez a szépséghez fogható. Abban a pillanatban megpecsételődött a sorsom, bár biztos voltam benne, hogy ilyen kutyát itt Magyarországon biztosan nem lehet venni. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy ha egyszer végre valóra válhat az álmom és tenyésztő lehetek, akkor csakis ezzel a fajtával szeretnék foglalkozni.

És hát milyen sors? Alig pár hónappal később a Kutya újságban egy kétoldalas cikk jelent meg Jankovics Attiláról, aki a Szibériai Husky fajtát meghonosította Magyarországon. Gondolhatjátok … rögvest felvettem a kapcsolatot Attilával és feleségével, Ildikóval. Mivel épp nem volt eladó kiskutyájuk én magam is beleestem a „márpedig nekem mihamarabb kell a kiskutya” szindrómába, így két másik tenyésztőt is meglátogattam, de ezekben a tenyészetekben mintha teljesen más fajtával találkoztam volna, azok a kutyusok nem is hasonlítottak az Attiláéknál látott kutyákra, a képeslapon látott kutyára meg aztán végképp nem. Így végül pár hónap várakozás után, 1988 decemberében vittem haza Attiláéktól első Szibériai Huskymat, Amulett Incát.
Akkoriban nagyon nehéz volt ezzel a fajtával kapcsolatosan tájékozódni. Internet még nem volt, a polcomon sorakozó kutyás könyvek pedig csak néhányban tettek róla pár szavas említést. Így azt is be kell, hogy valljam, hogy Inca érkezése amekkora örömet okozott, legalább annyi problémát is. 

Mai tudásommal a következőképpen foglalnám össze a fajta tulajdonságait:

A Szibériai Husky egyike a legősibb kutyafajtáknak, szépsége, kedvessége, gyermekszeretete, gyorsan népszerűvé tette világszerte. Azonban szánhúzó mivolta felruházza számos olyan tulajdonsággal is, melyek mégsem teszik mindenki számára ideális társsá. Hihetetlen mennyiségű energia buzog benne, égeti a vágy, hogy fusson, független jelleme képtelenné teszi arra, hogy szolgamód lesse gazdája minden óhaját. Igényli az aktivitást, a társaságot, azt szereti, ha a középpontban lehet. Mindebből adódóan a Husky csak azoknak ajánlható, akik szeretnek sportolni, jó adag humorérzékkel és türelemmel vannak megáldva, élvezik a kihívásokat, s mindazonáltal értékelik a fajta szépségét, megértik örökségét és tiszteletben tartják eredeti funkcióját.

Ha birtokában lettem volna ennek a tudásnak, könnyebb lett volna megértenem a kutyámat. Olyan dolgokat vártam tőle, amely mind tőle, mind fajtájától teljesen idegen volt. A saját bőrömön megtapasztalva ismertem meg a fajtát, fogadtam el és szerettem bele még inkább. A Husky nem akárki kutyája, a gazdinak el kell fogadnia a makacsságát, a vadászösztönét, a szabadságvágyát, függetlenségét és a falkába tartozás fontosságát és ha mindez sikerült, élvezheti a kedvességét, humorát, eszét, fáradhatatlanságát.

Bár engem is a fajta szépsége volt az, ami magával ragadott, tenyésztőként igyekszem a gazdijelölteket, érdeklődőket mindjárt a kezdet kezdetén tájékoztatni a fajta minden tulajdonságáról. Szándékosan nem írtam rossz tulajdonságot, hiszen mindenkinek saját magának kell megítélnie, hogy az adott tulajdonság jó vagy rossz a számára.

Hát így lettem én menthetetlenül kutyás, sőt Huskys. Nem egyszerű ennek a kutyafajtának a tartása, de én nem tudok náluk csodálatosabb társat elképzelni sem :)

Hogyan kezdődött tenyésztői pályafutásom?

Nagy Teodóra vagyok, kutyatenyésztő. 30 éve foglalkozom Szibériai Husky tenyésztéssel.

Kutyás vagyok, voltam és leszek.

Hogy hogyan kezdődött? Nem emlékszem pontosan, de maximum 6 éves lehettem amikor hazacipeltem az első kóborkutyát. Ő ezt nem annyira akarta, a szüleim meg aztán végképp nem rajongtak az ötletért. Így aztán a fizikai megkutyásodásom váratott magára.

A tenyésztésről már gyerekként is határozott elképzelésem volt. Egy iskolatársam megkérdezte nem szeretnék-e kisegereket? Vannak fehérek és feketék. Természetesen rögtön igent mondtam hiszen már magam előtt láttam, ahogy az iskolában, a faluban sőt az egész országban híre megy majd, hogy „Nagy Teodóra, 6. osztályos általános iskolai tanuló sikeresen kitenyésztette a dalmata mintázatú fekete pöttyökkel borított fehér egeret!”

Lelkesen vittem haza az első tenyészpárt, s az az apróság sem vette el a kedvem, hogy anyukám igen kifejezett visongásokkal körítve jelezte, hogy ebbe a lakásba bizony be nem teszik a lábukat az egereim.

Mit volt mit tenni, kialakítottam az egereim helyét a lakótelepi házunk pincéjében. Akváriumom sem volt, de „szerencsére” találtam pár nagy üveglapot, ezekből terveztem megépíteni az egérparadicsomot. Igaz, hogy az üveglapok haza cipelése közben szereztem néhány sérülést de eltántoríthatatlan voltam. Mikor megvolt a kellő darabszámú üveglap, fogtam egy széles ragasztószalagot és egymáshoz rögzítettem őket. Szerintem, ha anyukám látta volna mit művelek, inkább mégis beengedte volna az egereket a lakásba és vett volna nekik egy kisebb akváriumot is.

Elhárult minden akadály, megkezdődhetett az érdemi munka. Minden szabadidőmet az egereim megfigyelésével töltöttem, jegyzeteket készítettem a látottakról, s hamarosan meg is született az első alom. Némi csalódással vettem tudomásul, hogy a kisegerek teljesen csupaszok, így nem tudhattam meg rögtön, hogy sikerült-e a kísérlet, de sebaj folytattam a megfigyelést. S közben sajnos szembesülnöm kellett egy tragédiával is, ugyanis a következő nap reggelén nyoma sem volt a bébi egereknek … s mivel a zárt és lefedett akváriumhoz senki nem férhetett hozzá, el kellett fogadnom csakis az egérszülők tehették… Megrendült a bizalmam, nagyon haragudtam rájuk, de gondoztam őket tovább és azon gondolkodtam, mit ronthattam el. Arra jutottam, hogy csakis az apa egér tehette, hiszen egy anya ilyet soha nem tenne. Úgyhogy amikor már láttam a mama egeremen, hogy ismét gömbölyödik elmentem az üveglap lelőhelyemre és kiválasztottam egy kisebb üveglapot, amivel két térfélre választottam az egér birtokot, s a fiút átköltöztettem.

Megszületett az újabb csupasz egér bébi csapat, s ezúttal nem ette meg őket senki, várhattam, hogy kiszőrösödjenek és én bejelenthessem a világnak a sikertörténetet. A nagy bejelentés persze elmaradt, a kisegereim között lettek fehérek, feketék de pöttyös vagy akár foltos egy sem lett. Megkaptam az első leckét az öröklődésről, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony bonyolultabb, mint gondoltam.

Egy másik komoly leckét is kaptam, mégpedig a felelősségteljes tenyésztésről. Ugyanis a szaporulatot nem volt könnyű elhelyezni. Azt hittem, hogy majd, mint amikor az iskolatársam megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e kisegereket, én is csupa hasonlóan csillogó szemű, lelkes jelentkezőket fogok találni, sőt akár előjegyzést is tudok felvenni a következő egéralomra … de nem így lett.

Az egér pedig igen szapora állat, úgyhogy szigorú szabályokat kellett bevezetnem, egér lányok és egér fiúk csak az üvegen keresztül láthatták egymást.

A tenyészetemnek egy katasztrófa vetett véget, ugyanis a nagy gonddal épített akvárium nem bírta a terhelést, az egyik üveglap kidőlt és reggel iskola előtt mikor megnéztem minden rendben van-e az egércsaláddal, az egérkéimnek hűlt helyét találtam.

Ennek már vagy 40 éve, és ki tudja, lehet, hogy a Bartók Béla-úti ház pincéjében azóta megszületett az első pöttyös egér generáció.

Na legközelebb már kutyákról lesz szó, ígérem 😉