ÉLNI. De úgy igazán élni.

Terveztem, hogy írok majd egy bejegyzést a sarkköri szánhúzó túra után is, hiszen ti segítettétek hozzá a lányomat, hogy részt vehessen élete túráján, természetes, hogy szeretnétek hallani arról, milyen is volt.
Sokan azt gondolhatják, ugyan már, nagy kaland volt persze, de utána gyerünk vissza a megszokott mókuskerékbe, irány dolgozni, lapátoljuk tovább a GDP-t valakinek a pénztárcájába...

Nem tudom a többi résztvevőre milyen hatással volt, nem tudom, hogy ők most hogy éreznek, csak azt tudom, hogy Kitty hogyan érez, így az a leghitelesebb, ha az ő gondolatait közvetítem:

"38 110 szavazatot gyűjtött össze a magyar lány, aminek köszönhetően most áprilisban kutyaszánnal szelte át a Sarkkört Zaja Kitty” - szól az újságcikk.


Számtalan újság, radió és tv-s megjelenés sem tudja azt leírni, elmesélni vagy átadni, azt, hogyan is érzek most, hogy vége van a Fjållråven Polarnak. Rengeteget vártam tőle és százszor többet kaptam, mint amit valaha is képzeltem.

Talán a dolgok akkor nyernek értelmet, ha én magam, korlátok nélkül, javítás nélkül leírom a nyers gondolataimat a túra után.
Nem is a túráról, hogy miket csináltunk, hogyan esett a hó és, hogy hány kutya volt. Hanem inkább arról, hogy milyen érzéseket szabadított fel bennem...

Sokszor azon kapom magam, hogy az iróasztal mögött ülve a gondolataim máshol keringenek. Nem itt vagyok.
Sietek, hogy elérjem a HÉV-et.
Futok lefele a mozgólépcső bal oldalán, hogy elérjem a metrót.
Rohanok.
Rohanok a munkahelyemre, rohanok a találkozókra.
Rohanok mindenhova, mert sietni kell, a nap csak 24 órából áll.

Mikor felébredek és kinyitom a szemem, nem szeretnék felkelni, mert az álom amit álmodok, szebb, jobb mint a valóság.
Álmomban a kutyákkal együtt dolgozom és szánozok Norvégiában. És a fent említett 24 órát máshogy töltöm. Úgy, ahogy én akarom.


Reggelente körülnézek a HÉV-en és azt látom, hogy mindenki mered maga elé vagy a telefonját nyomkodja.
Senki nem beszélget már a másikkal. Mert mindenki az online világban él. Dobja a like-okat, megoszt, kommentel vég nélkül. Ahelyett, hogy felnézne.

Én sem vagyok ezzel másképpp. Nyomkodom a telefonom, nézem a Polaron készült képeket, videókat és azon gondolkozom, hogyan lehetnék újra ott.
Hogyan lehetnék újra ott, ahol annyira más az élet.

Hogyan lehetnék újra a 6 kutyám mögött a szánon állva, miközben élvezem, hogy süt le rám a nap, a szél pedig jeges havat fúj az arcomba. Mert semmihez sem hasonlítható érzés volt ott lenni. 

Ott ahol, nyugodt vagyok, nem kötnek a határidők, és nincs HÉV amit lekéshetnék.
Nem ír a NAV, nem jön a 40 e-mail naponta, és nem jön velem szembe 3 méterenként egy választási plakát.
Ahol az életet ténylegesen megéljük és nem rohanunk el Mellette. Szó szerint.

5 napot tölthettem egy olyan csodálatos helyen, ahová nem mindenki juthat el, sőt sokan nem is tudják, hogy ilyen csodálatos hely létezik.
5 nap 100% természet és 0% stressz, rohanás vagy képmutatás.

“Megtanultatok túlélni”. – olvasom valahol.

Nem túlélni. ÉLNI. De úgy igazán élni.
Mosolyogva, felnézve, csodálva a természetet, ahol ha valakivel összetalálkozol, beszélgettek. (!!)

Az, hogy milyen körülmények között voltunk, hozzátartozott nyilván a túlélés, hogy meg kellett tanuljunk olyan dolgokat, mint a sátor állítás, tűz csiholás stb.

A Fjållråven évente fog 20-24 embert, és “felpofozza” őket az élet helyett.
Jól megrázza és megkérdezi tőlük:
“Emberek!! Mit csináltok? Nézzetek már körül."



Annyi gyönyörű és megóvandó hely van a világon ami körülvesz bennünket és közben minket egyetlen egy dolog érdekel, hogy hány like-ot kapunk egy adott képre, amit feldobunk a facebookra vagy az instagramra- legyen az egy elkapott reggeli vagy egy buli előtti szelfi.
Tudom. Mert én is ugyanezt csináltam.
Számított. Számított, hogy ki mit gondol, hogy hány fiúnak tetszem és, hogy, hogyan áll a hajam.

Mai napig számít. De már nem ez a prioritás.
Mostmár nem vonzanak a bevásárló központok és a Glamour napok sem. Ez mind külcsín.
Sosem gondoltam volna, hogy ez az 1 hét így meg tudja majd változtatni a szemléletem és az élethez való hozzáállásom.

Tisztában vagyok vele, hogy attól még, hogy ezt kiírom az olvasók 99,9%-a nem fog semmit sem változtatni az életén, sőt még meg sem áll, hogy elolvassa, mert unja a Polar-os témát és tovább görget.
Tovább görget a következő poszton és az azután következőn is. Tovább görget az életén.

Egyszer egy onkológus ismerősőm azt mondta:
„Naponta látok úgy embereket meghalni, hogy közben arra gondolnak, bárcsak máshogy éltek volna, bárcsak küzdöttek volna a saját álmaikért. De ehelyett egy kis acél dobozban rohannak dolgozni egy olyan helyre amit nem szeretnek, csak, hogy fizetést kapjanak, amiből olyan dolgokat vegyenek, amire nincs is szükségük.”
Ez a legnagyobb múlandósági motiváció.

Leélni úgy az életet, ahogy TI akarátok és ahogy TI szeretnétek. Mert a legvégén csak ez fog számítani.
Én is hátradőlhetnék, elfogadhatnám, hogy ennyi volt, részem volt egy nagy kalandban és folytathatnám a megszokott kis életem. De nem ezt teszem. Keresem a kalandot, az élményt és legfőképp saját magamat.

Ezzel mindössze annyi a mondanivalóm, hogy rakjátok le a telefonotokat, menjetek el kirándulni, futni, biciklizni, legyetek kint a természetben.
Nézzetek fel, és nézzetek körül, hogy most is hányan élnek úgy ahogy nem akarnak, és közben azon stresszelnek, mit gondolnak mások.

Mert az élet nem ott kezdődik, hogy mit viselünk, hogy hogyan áll a hajunk, vagy, hogy milyen helyre ülünk be beszélgetni.
Valahol elcsúszott az egész sztori, és most erről szól.

Egy biztos, van most egy lány aki hétköznapokon a Szentendre-Budapest vonalon utazik és teljesen máshogy látja a világot, mint eddig.

Tisztábban.
Egyszerűbben.
Tele van célokkal, álmokkal.

És tisztában van azzal is, hogy amit szeretne, el tudja érni.
38 110 ember segítségével sikerült megvalósítania egy álmot, ami hozzásegítette ahhoz, hogy most így lássa a világot.

És a célt, amit kitűzött, ha kell egyedül éri majd el.

Mert tudja, hogy képes rá.


Zaja Kitty, Szentendre 2018 április 26.


Egy rövid videós betekintésFjallraven Polar Vlog Sneak Peak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tíz éve ugyanúgy hiányzol, Phoebe ...

3600 nap, 120 hónap, tíz év ... ennyi idő telt el azóta, hogy elmentél, és még mindig könny szökik a szemembe ha rád gondolok, Phoebe. Sok...